Soha nem szerettem a „remake”-eket. A legritkább esetben fordult elő, hogy egy híres film „felújítása” akár csak megközelítette az eredetit. Talán egyetlen kivétel volt: az 1926-os néma Ben-Hur 1959-es új változata, amit most ismét megcsinálnak (de minek….). És vannak olyan alkotások, amelyek „remake”-elni nemcsak hiba, felesleges, hanem egyenesen bűntett az eredeti művel, az alkotókkal és egyáltalán, a filmtörténettel szemben.
Márpedig most ilyen bűntettre készül egy olasz-amerikai produkciós cég, amely meggyőzte Federico Fellini unokahúgát, Francescát, a Maestro örökösét, hogy új változatában készítsék Az édes életet. Francesca szerint az Ambi Group terve Fellini művének „mélységes tiszteletéről és megértéséről” tanúskodik. Bár az elképzelés szerint a történetet átteszik a mába, de meghagyják a filmnek azon elemeit, amelyek azt kultikussá tették…
Kétségtelen, hogy az 1959-ben forgatott „La dolce vita” tartalma ma sem vesztett aktualitásából, hiszen a bulvármédia, a pénzért, a sikerért mindenre kapható, emberi elveit és tiszteletre méltó egyéni ambícióit feladó újságíró, a gátlástalan lesifotósok (tudjuk, a Paparazzo kifejezés éppen a film legellenszenvesebb hősének a neve), akik a tragédiákat is csak szenzációhajhászásra tudják felhasználni, üresfejű, körülrajongott celeb, a „társasági emberek”, akik jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, mind jól ismert figurák napjainkban – legfeljebb a technikák modernizálódtak, a helyzetek és a szennysajtó módszerei nem. És nem utolsósorban a film súlyos vádirat az álszentség, a vallás elüzletiesedése ellen is, nem véletlen, hogy a rendezőt már-már kiátkozással fenyegette az olasz katolikus egyház. Ez a téma sem mondható „kopottnak”. Fellini mindezt olyan zseniálisan mutatta meg (persze ehhez szükség volt olyan tökéletes partnerekre, mint Marcello Mastroianni, Anita Ekberg, Anouk Aimée, Alain Cuny, vagy a kevésbé ismert Walter Santesso Paparazzo szerepében), hogy ha ma, 55 év után megnézzük a filmet, rögtön ráismerünk napjainkra, minden kortárs szájbarágás nélkül. Mint ahogyan arra sincsen szükség, hogy – maradván a híres „médiafilmeknél” – hogy újra megcsinálják Orson Welles Aranypolgárát, Sidney Lumet Hálózatát, Michelangelo Antonioni Nagyítását, vagy Frank Capra Ember az utcán című filmjét, Az Édes élet minden kockája érvényes, a mondanivalón túl a maga képi-hangi világában, színészi alakításaiban, tempójában. A világemlékezetbe rögzült jelenetekről nem is beszélve…
Csak emlékeztetőül: 2008-ban szupersztárokkal készítették el a Nyolc és fél „zenés” változatát. Meg is bukott rendesen…A Maestro odaátról nemes bosszút állt. Én az Ambi Group helyében nem kockáztatnám…
Göbölyös N. László
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
