Írolvasgondol

„Hogyan nevezhetem önt?” –kérdezi a riporter. „Ma már mindenki Babának hív”. Valójában Alessandro Pace, római üzleti tanácsadó, valójában nincs többé. Illetve, csak az akcentusa, ami megmaradt belőle. Helyette itt van egy guru, egy szent ember van, igen hosszú befont rasztával a tarkóján, hosszú szakállal és aranysárga tunikában. „ Amikor először jártam Indiában, a Chandra nevet adták, ami hasonlít az Alessandróra, és Holdat jelent.” Ez 1968-ban volt, amikor Alessandro elhatározta, hogy elhagyja az otthonát és Indiába ment, hogy „megtalálja az Istent, a Mestert”. Ezért vállalt egy hosszú, autóstoppos utazást. Ekkor kezdődött a lassú, de visszafordíthatatlan belső és külső átváltozása, amely után elvezette oda, hogy Indiában szent ember legyen, akinek a hívei a lábát csókolgatják, vendégül látják, és aki Olaszországban létrehozta az egyetlen létező hindu templomot, amelyet Káli istennőnek ajánlott.

Baba történetét fia Ram meséli el, a Samsara Diary c. dokumentumfilm kíséretében, amelyet a Biografilm Fesztiválon mutattak be, s amelyet apja egy Szuper 8 felvevővel készített. Chandra éveken keresztül féltékenyen őrizte a filmet, majd csak akkor használták fel, amikor Ram fiának az élettársa terhes lett: „El akartam mesélni a fiamnak ezeket a tapasztalatokat, és átadni azokat tanításokat, amelyeket apámtól kaptam”,- mondja Ram. Az apjától, aki hagyta őt egyedül felnőni, aki hét éves korában elvitte őt Indiába, s akit, serdülőként, a leghosszabb utazásai miatt magára hagyott. Legutolsó alkalommal, amikor Chandra Indiába ment, tíz évig volt távol, mialatt fia Rómában egy hippi kommunában élt. „Természetesen gondoltam rá, de nekem küldetésem volt – magyarázza a guru – és igyekeztem megértetni a fiammal, hogy Indiába menni annyit jelent, mint háborúba menni.” Valóban, mivel Chandra „szellemi gerillaként” határozta meg magát. Utazásai alatt előnyben részesítette a templomokat a fogadók, és a dzsungelt a házak helyett. „Követtem a többi babát, a szenteket és a gurukat azzal az egyetlen céllal, hogy válaszokat kapjak.” Alessandro korábban már megpróbált kétségeire válaszokat kapni Olaszországban. „Már gyerekkoromban voltak előérzeteim álmaimban, de amikor megkérdeztem a papokat, nem tudtak választ adni nekem. Nem azért mert nem akartak, hanem mert nem tudtak mit mondani”.

Ma azonban Chandra elégedett mivel „a válaszok megérkeztek”, egy hosszú, és belső keresés gyümölcsei voltak, kombinálva az általa látott személyek tapasztalataival. De konkrétan mit értett meg? „ Hogyan érjük el Istent, mivel az Isten nem egy külön létező lény, hanem mindnyájunkban bennünk van. Annyi megismerendő dolog van, hogy arra egyetlen élet nem elég” – mondja a guru, aki elhatározta, hogy visszatér Olaszországba. Rómában a korábbi saját közösségében megteremtett egy oázist, „rekonstruáltam egy kis Indiát, szentelt tűzzel és szobrokkal” és mindezeket maga készítette. Temploma indiaiakat, nepáliakat és bengáliakat fogad, „nagyon sokan jönnek, hogy imádkozzanak Káli istennő előtt és nem a fekete Madonna előtt, akiről a Vatikán beszél. Káli az Káli. Imádása helyén „nagyon sok rendkívüli és gyönyörűséges dolog történik”. Néhány nő például azért keresi fel, mert nem sikerül gyermeket szülnie. „ Azután mindegyik állapotos marad” mosolyog Chandra. „Legutóbb egy ötven körüli házaspár tért vissza hozzám, könnyekkel a szemükben”. Mindezek ellenére azonban ügy tűnik, Baba legfőbb kívánsága, hogy visszatérjen Indiába, „ahol vár rám a feleségem, mert Ram el tudja vezetni a templomot, már akkor is ezt tette, amikor nem voltam itt, már mindent megtanult”. És mi a probléma? „ Nem akarnak vízumot adni, pedig ismernek engem a konzulok, a nagykövetek, mind hozzám járnak imádkozni, de a kérdés a bürokrácia”. Igen, és ez ellen nem működik a csoda.