Teljes keresztneve a hírhedt kalózkapitányé és a traktorral versenyre kelő nagy erejű munkásé: John Henry. Morgan kapitányról rumot neveztek el, de ő a vodkát szerette. Erőben sem szűkölködött, volt benne valami mennydörgés-szerű, ahogyan püfölte a bőröket. Kár, hogy John "Bonzo" Bonham, a Led Zeppelin dobosa, csak 32 évet adott magának. Éppen ma 35 éve halt meg.

 Bonham 1948. május 31-én született Birminghamben, és a közép-angliai nagyváros környéki bandákban kezdte pályafutását, miután nem óhajtott autószerelőként állandóan fülig olajban fürdeni. A kocsikat azonban később is imádta, különösen a versenyautókat, mint azt a The Songs Remains The Same című filmben is láthattuk.
1967-ben egész jó kis helyi bandába sikerült beütnie magát: a Band Of Joy énekese nem volt más, mint Robert Plant. Amikor a szőke aranytorkúnak híre ment Londonban is, Jimmy Page és a leendő menedzser, Peter Grant elmentek Plantért, majd a legenda szerint hosszasan könyörögtek a nagydarab Bonzónak, hogy tegye át székhelyét kicsit délebbre, a Led Zeppelinbe. A dobos habozott: úgy érezte, neki, mint "vidéki bunkónak" éppen elég ez a helyi siker, végül azonban Plant mégiscsak rávette őt. Az eredményt tudjuk.

Bonham nem volt iskolázott muzsikus. Amikor egyszer egy riporter megkérdezte tőle, hogyan tudná jellemezni technikáját, azt felelte: "Felemelem jó magasra a kezemet, aztán nagy lendülettel leengedem". Mégis éppen ő volt az, akinek dörömbölése tökéletessé, a hard-rockban máig utánozhatatlanná tette a Zep hangzását. Azért nagyon értette, hogyan kell egy-egy jól irányzott felütéssel hangulatot váltani, különösen a „szelídebbnek” vélt darabokban (What Is And What Should Never Be, Ramble On, Thank You, Ten Years Gone). Néha azzal szórakozott, hogy letette hatalmas dobverőit, és tenyérrel játszott dobszólót - halld: Moby Dick. Szerencsére a lemezek, a kalózfelvételek megőrizték játékának igazi ízét: a Black Dog, a kataklizma-szerű When The Levee Breaks, a természet fenségének minden súlyát hordozó Kashmir, az „ipari zenével” is kacérkodó Whole Lotta Love, a Sick Again látszólag egyszerű, de gyakran aszimmetrikus ritmusait kevesen tudták volna úgy kitalálni – és elsőre leütni -, mint ő. Nem kis része volt abban, hogy a Zep átértelmezte a bluest: valóságos tanulmány, ahogy a You Shook Me-ben, vagy a Since I’ve Been Loving You-ban fokozni tudja az amúgy is nem csekély feszültséget. A rossznyelvek szerint állandóan lekéste a ritmust, hogy ez véletlen volt-e nála vagy szándékos, nem tudjuk, de tény, hogy ezek a fáziskésések külön zamatot adtak egyes daloknak (Good Times, Bad Times, Living Loving Maid - She’s Just A Woman, Four Sticks, The Song Remains The Same, In The Evening, de még a Stairway To Heaven utolsó szakaszában is tetten érhetünk ilyent…).

 És hogy azért nemcsak "csépelni tudott", azt bizonyítják az olyan nagyobb lélegzetű darabok, mint a pszichedelikus Dazed and Confused, és How Many More Times, vagy az ágyúlövés-szerű pörgetésekkel tarkított Achilles Last Stand finomságai. És ajánlhatjuk még a fanatikusoknak a hivatalos lemezen soha nem szereplő, de a korai koncerteken gyakran játszott As Long As I Have You Bonzo-féle ősrobbanásokat is..

 Bonham világsztárként is "egyszerű gyerek" maradt. Kedves, harsány, jólelkű fiúnak tartották, de meglátszott rajta, hogy "nem volt gyerekszobája". Ha pedig többet ivott a kelleténél, úrrá lettek rajta még beleszorult pusztító energiái, amelyeket a dobolás sem kötött le. Ilyenkor "amortizálta" a szállodai szobák berendezését, és sikerült néhány sportkocsiját is összetörnie. Emberekkel ritkán kötekedett, csupán egyszer a Bill Grahammel, a híres turnémenedzserrel való, a rendőrségen végződött afférját jegyezte fel a rock-krónika, de tartós harag ebből sem lett.

John Henry Bonham utoljára 1980. július 7-én Nyugat-Berlinben lépett színpadra és a Rock and Roll volt az utolsó szám, amit játszott: övé benne a lendületes kezdés és egy a végén még egy kis szólója is akad. Nem így tervezte a jövőt, de gyilkos szenvedélye közbeszólt. 1980. szeptember 24-én 2 liter vodkát ivott meg gyakorlatilag éhgyomorra, mire Jimmy Page házába ért. Másnap indult volna a Led Zeppelin 12. amerikai turnéjára. Bonzo azonban soha többé nem ébredt fel: alkoholmérgezés végzett vele.
Társai tudták, hogy pótolhatatlan, mint zenész és mint ember egyaránt, hiszen a tökéletes vegyület egyik alkotóeleme szállt el örökre. 1980. december 4-én bejelentették, hogy vége, a Led Zeppelin nincs többé.

Amikor 2007. december 10-én a Zep egyetlen koncertre újra összeállt - Nyugat-Berlin óta erre nem volt példa (ha az 1985-ös 20 perces Live Aidet, az 1988-as 40 éves Atlantic buli fél óráját és az 995-ös Hall of Fame-es szintén félórás játékot nem tekintjük) – Bonzo fia, Jason ült apja dobjai mögé. A fiú már az első Zep-filmben is megjelent, amint hétévesen az ütőkkel ismerkedik, és jól ismert az a sztori is, hogy 1979-ben a knebworthi fesztivál előtti próbák során az apa becsempészte őt a dobokhoz, és a neki háttal álló többiek először észre sem vették a cserét. Jason megbízható dobos lett, az OZ-bulit is korrektül hozta, de sem akkor, sem máskor nem tudott kilépni apja árnyékából. Bonzo csak egy volt…