Amikor „minden időkről” beszélünk, többnyire évszázadokra, vagy legalább egy évszázadra tekintünk vissza, ha valamilyen modern dologról van szó. A brit blues legendája kb. 55 évvel ezelőtt kezdődött, így a „minden idők” itt csupán öt és fél évtizedet ölelhet fel. Az azonban elég sokat jelent, hogy a Blues.Teamrock.com oldal 30-as örökranglistáján csupa olyan lemez szerepel, mint a műfaj legjobbjai, amelyek legkésőbb a 70-es évek közepén készültek. Nem mintha ez az irányzat azóta teljesen letűnt volna – bár kétségtelen, hogy az Egyesült Államokban lényegesen nagyobb a fehér blues utánpótlása – de tény, hogy az első másfél évtized lemezeit azóta sem sikerült senkinek sem felülmúlnia.
Nem is lehet vita arról, hogy az első helyezett a John Mayall’s Bluesbreakers with Eric Clapton (1966) lett, abszolút alaplemez, amelyen a Lassúkezű mellett John McVie szekundált a basszusgitáron. A 2. sem kérdőjelezhető meg: a Led Zeppelin első albuma (1969), amelyen Jimmy Page bandája még a legközelebb volt a blues-motívumokhoz (lásd még You Shook Me, I Can’t Quit You Babe, vagy How Many More Times), de már érezhető volt, hogy miképp fogják a jövőben értelmezni a gyökereket. A 3. a Rolling Stones 2. lemeze (1965), amely egyebek között tisztelgés Chuck Berry és Muddy Waters előtt, de már saját dalaikban is képesek voltak követni a mestereket. A 4. helyet érdemelte ki a Fresh Cream (1966), amelyen a chicagói blues szerencsésen találkozott a kor pszichedelikus kísérleteivel, és számos olyan dal alapváltozatát tartalmazza, amelyekből később nagy koncertőrület lett (N.S.U., Spoonful, Sleepy Time Time, Rollin’ and Tumblin’). 5.-nek szavazták meg Jimi Hendrix Are You Experienced?-jét (1967), bár Jimi számára a blues csupán kiindulási pont volt ezerirányú kísérletei felé, de azért ott van az irányzat egy csúcsa, a Red House…A Yardbirds Five Live Yardbirds-e került a 6. helyre, minden bizonnyal a Smokestack Lightningnak és az I’m A Man-nek köszönhetően, nem is annyira Clapton gitárjátéka, hanem Keith Relf szájharmonikázása miatt. A ten Years After Undead (1968) című koncertlemeze megcsípte a 7. helyet, bár a magam részéről inkább a „Tenyeremzaftos” egy évvel korábbi első albumát vettem volna be az I Can’ Keep From Crying Sometimes-szal és mindenekelőtt a csodálatos Help Me-vel. Alvin Lee mindkettőt élete végéig műsorán tartotta, nemegyszer negyedóránál is hosszabb változatokban.
A 8. helyen van egy méltánytalanul mellőzött mérföldkő, Jeff Beck Truth-ja (1968), amelyben Rod Stewart énekelt, Ronnie Wood basszusozott és amely talán a Zep legfőbb riválisa lett volna, ha együtt marad. Hasonló kategória volt a 9. Free is, a Tons of Sobsot (1968) kemény rock-ba oltották, de még blues-vonalat erősítette a The Hunter, vagy a Walk In My Shadow. Az első 10-be még a szinte teljes egészében Mayall istállójából kikerült Fleetwood Mac a Mr. Wonderfullal. Elég csak néhány címet megemlíteni, hogy a blues-rajongókon erőt vegyen valami kellemes borzongás: Dust My Broom, Stop Messing Around, Need Your Love Tonight…
És utána is csupa nélkülözhetetlen klasszikus: Alexis Korner 1962-es Blues Incorporated-felvétele a Marquee-ból szinte a brit blues születését éri tetten. A második 10-esbe került az Animals első, főleg feldolgozásokat tartalmazó lemeze (1964), egy újabb Mayall-csoda, az A Hard Road Peter Green-nel, a Them bemutatkozó lemeze, az Angry Young Them (1965) Van Morrison azóta R&B himnusszá vált Gloriájával, John Lee Hooker és Howlin’ Wolf ír értelmezésével. Különös, hogy Rory Gallagher Tattooja (1973), előbbre való a listán, mint a Taste, bár az is furcsa, hogy Roryék második lemezét, az On The Boards-ot (1970) hozták be a 28. helyre, holott az elsőnél dögösebb és brutálisabb fehér blues-lemez kevés létezik. A 17. Groundhogs (Thanks Christ For The Bomb, 1970) jól mutatja, hogy a brit blues „második vonala” is milyen színvonalat képviselt. Nekem egy kicsit túl hátul van a 18. hellyel a Savoy Brown a Blue Matterrel (1968), pedig a Train To Nowhere, az It’s Hurts Me Too vagy a Louisiana Blues igazi bomba Kim Simmonds-tól, Lonesome Dave Peverett-től és Chris Youldentől!
Nyomot hagyott Robin Trower, aki a Procol Harumból szállt ki a blues kedvéért (20. a Brigde of Sights-szal 1974), a Jethro Tullt otthagyó Mick Abrahams követi őt az Ahead Rings Out!-tal (az a híres lilás, napszemüveges malacos borító…), 22. igazi csemege, a Graham Bond Organization, Jack Bruce, Ginger Baker és Dick Heckstall-Smith iskolája a There’s Bond Between Us-szal (1965), majd a rövid életű Blind Faith jön, egyetlen lemezével (1969). Ez már Eric Clapton negyedik előfordulása a listán! Itt van Manfred Mann is első bandájával, emlékeztetve arra, hogy a későbbi slágergyáros, majd progresszív rockos dél-afrikai muzsikus kezdetben a blues-zal próbálkozott (énekese, Paul Jones azóta is vezeti a Blues Bandet…). Kár lett volna kihagyni a kiváló, ám kevésbé szerencsés Chicken Shacket, Stan Webb bandáját kihagyni (40 Blue Fingers, 1968). Érdekes színfolt volt Chris Mercer Juicy Lucy-ja is (a gyümölcsökbe öltöztetett nő), a Bo Diddley féle Who Do You Love?-val (1969), és az egykor Budapesten is megfordult Spooky Tooth (Spooky Two, 1969), akiknek állítólag az volt a pechje, hogy félúton voltak a Led Zeppelin és a Free között, miként a Steve Marriott és Peter Frampton fémjelezte Humble Pie is, akikben a kritikusok szerint sokkal több volt, mint amit valaha kihoztak magukból. Azért a Safe As Yesterday Is-t ma érdemes begyűjteni…
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pupu Blogja 2016.02.02. 23:14:19
draft.blogger.com/blogger.g?blogID=6242223852653393692#editor/target=post;postID=5414686560994453693
Göbölyös N. László 2016.02.03. 06:07:16