Egy hónap múlva lett volna 69 éves. Ő volt az első, aki háromszor kapta meg az Aranylabdát, és talán az egyetlen, aki minden kétséget kizáróan meg is érdemelte. Azt jelentette az 1970-es futballjának, mint az 50-es éveknek Puskás, a 60-as éveknek Pelé. Csak a világbajnoki címről maradt le, kicsit ugyanúgy, mint magyar világsztár előde. Edzőként ugyanúgy a csúcsra ért, mint játékosként. Meghalt Johann Cruyff.
A holland labdarúgást igazából azóta jegyzik a futball világpiacán, hogy ez a látszólag vékony dongájú, gyors, remek technikájú, gólerős fiatalember megjelent a pályán. A focirajongók ma is kapásból tudják mezszámát: 14. Ezt viselte 1970-től, egy súlyos sérülése utáni visszatérésekor és onnantól kezdve csak 14-esben lépett pályára, klubmeccseken és válogatottban is.
Cruyff már 17 évesen nevelőegyesületének, az Ajaxnak felnőtt csapatában játszott, 19 évesen mutatkozott be a narancsmezes válogatottban – éppen Magyarország ellen, 1966 szeptemberében, gólt is lőtt nekünk a 2-2-re végződött EB-selejtezőn. Összesen 48-szor játszott a holland nemzeti csapatban, 33 gólt lőtt és azokon a meccseken, amelyeken Cruyff betalált, az Oranje soha nem kapott ki…
Cruyff igazi fénykora a 70-es évek elején kezdődött. Bár 1969-ben még részese volt egy elbukott Bajnokcsapatok Európa Kupája-döntőnek a Milan ellen, két évvel később már ő vezette győzelemre az amsterdami piros-fehéreket a Panathinaikosz ellen, amelynek edzője Puskás Ferenc volt. 1972-ben az Ajax ismételt, ezúttal az Inter volt az áldozat – itt mindkét gólt ő lőtte - egy év múlva pedig a Juventust gyűrték le. A magyar kapcsolatról ezúttal sem feledkezhetünk el, hiszen ennek a Nagy Ajaxnak az edzője a temesvári születésű Kovács István volt, és ő valósította meg először azt a játékrendet, amelyet „totális futballnak” hívnak. Ebben természetesen Cruyff volt a tengely, egyfajta hátravont, irányító középcsatárként, de azért akadt még abban a csapatban néhány világklasszis, mint Johann Neeskens, Arie Haan, Wim Suurbier, Ruud Krol, akikkel aztán 1974-ben az NSZK-beli vb-n a döntőig valósággal legázolták ellenfeleiket.
A müncheni finálé lett a hollandok „Bernje” és Cruyff pályafutásának legnagyobb kudarca. Egy személyes emlékemet hadd idézzem fel: Édesapámmal néztük a meccset, amely úgy kezdődött, hogy a 14-es megindult, pillanatok alatt hülyét csinált az egész német védelemből, mire a 16-os belül felrúgták. A büntetőből az első perc végén megszerezték a hollandok a vezetést. Édesapám ekkor azt mondta: „A hollandok most vesztették el a vb-t”. Innentől kezdve Berti Vogts, a „terrier”, levegőhöz sem hagyta jutni a holland labdazsenit. A hazaiak egyenlítettek egy „kamu” 11-essel (a nagy ellenfél Beckenbauer is elismerte később Hölzenbein műesését), majd jött Gerd Müller, aki egy helyzetből két gólt is képes volt lőni…Hiába voltak végig jobbak, hiába szegezték a németeket az egész második félidőben a kapujukhoz, a vb legjobb csapata csak második lett. Pedig előzőleg Argentinát, az NDK-t és a címvédő brazilokat is legyőzték az egyenes kiesési szakaszban. Ugye ismerős történet?
Cruyff ekkor már a Barcelona játékosa volt, ebben az évben kapta meg harmadik Aranylabdáját. Innentől kezdve a katalán sztárcsapattal fonódott össze a neve. Bár játékosként nem tudott olyan maradandót alkotni a piros-kékekkel, mint Amsterdamban, 1988-tól edzőként ő alapozta meg a mai nagy Barcát: a sorozatos hazai sikerek mellett 1992-ben a BEK-et is megnyerték. Felfedezettjei között pedig volt egy tehetséges fiatal középpályás, aki sérülései miatt viszonylag korán abbahagyta a játékot, hogy aztán edzőként annál fényesebb karriert fusson be. Pep Guardiolának hívták. Barcelona lett a második otthona – a katalán függetlenségi törekvések nagy hívévé vált - itt telepedett le, itt is halt meg.
Johann Cruyff-nak nemcsak a neve volt nehéz, ahány riportert, annyiféle kiejtést hallottunk. (Volt is egy anekdota 1974-ben, mely szerint minden magyar sportújságíró őt nevezte a vb legnagyobb sztárjának, és mindenki másképpen mondta ki (Krojf, Krajf, Krejf, Kröjf), és csak egy megalkuvó volt, aki inkább Beckenbauerre szavazott…). Nyers, szókimondó ember volt, a pályán is szerette éreztetni, hogy ő a király. Mégha ez a gőg nem is tette őt mindig szimpatikussá, játékstílusa, szellemessége, intelligenciája magasan kiemelte őt kortársai közül.
Szinte hihetetlen, hogy ez a nagyszerű játékos valóságos láncdohányos volt. 1991-ben szívműtéten esett át, végül mégis a tüdőrák vitte el.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.