Írolvasgondol

Hosszú évtizedek óta fogalom Olaszországban Franca Valeri. A nagyszerű komika, akit nálunk inkább csak néhány neorealista film csúnyácska, de aranyszívű nőalakjaként ismernek, a színházban és főleg a televízióban olyan halhatatlan figurákat teremtett, amelyeknek bemondásai régóta szállóigeként terjednek. A színésznő júliusban lesz 96 éves, de ma is szellemi erejének teljében van. Nemrég jelent meg könyve A túlélők vakációja vagy az öregség címmel, amely természetesen tele van humorral és bölcs öniróniával, de nem kíméli korunkat sem. A Corriere della Sera készített vele ez alkalomból interjút.

-Signora Valeri, miért írja, hogy 2000 steril? 

-Mert a találmányoknak már nincs olyan meseszerűségük, mint Edison korában, nem kelt olyan büszkeségérzetet, mint Marconié. Hétéves dédunokám tud bánni az IPad-del és az IPhone-nal. Nekem nem sikerül. Százszor elmagyarázták: semmi. Nem vagyok buta, csak túl régen születtem. A levélírás körülmények volt, a trafikokban kifogyott a bélyeg. De hol van ma már a levél varázsa?

-Pedig Önnek is van mobilja.

-Hasznos. De mindig csak arra használják, hogy beszéljenek, sohasem arra, hogy meghallgassák a másikat. Régen, ha egy őrültről volt szó, azt mondtuk: „Magában beszél”. Most az őrült talált magának valakit, aki hallgatja.

-Milyen az élet száz év küszöbén?

-Szép, ha valaki egészséges. Én szerencsés vagyok, de olvasni már nem tudok. Egy lány rólam írta a diplomamunkáját, egy hatalmas kötetet, de nem tudom elolvasni. De hogy lehet, hogy nem tudom elolvasni a rólam szóló könyvet?

-Vannak speciális nagyító gépek.

-Én is használom, de nagy könyvekhez nem jó.

-Az ön édesapja zsidó volt. 1938-ban Ön 18 éves volt. El kellett hagynia az iskolát?

-Előrelátó voltam, otthon maradtam és levizsgáztam egyszerre két évből. Hogy megtévesszem a fasisztákat, egy másik iskolában vizsgáztam. Olaszországnak mindig voltak ilyen gyenge oldalai.

-Aztán jöttek a németek.

-Sok bátor olasz volt és sok hitvány. Engem egy bátor mentett meg, a milánói önkormányzat alkalmazottja. Szerzett nekem egy hamis személyi igazolványt. Volt egy pillanat, amikor én nem én voltam.

-Hol bujkált?

-Egy kicsit mindenhol. Brianzában, majd Milánóban, egy bombasérült házban. Fölöttünk lakott egy nagyon szép, fiatal, frissen férjhezment lány. Egy nap, amikor hazatértem, láttam, hogy az ajtajuk félig nyitva van, ösztönösen visszafordultam és elmentem. A németek voltak. Elvitték a fiatalasszonyt. Sosem tért vissza.

-Ön zsidónak érzi magát?

-Akkor lennék tökéletesen az, ha anyám is zsidó lett volna. De a fasiszták azzal is megelégedtek, ha a nagynéni volt az. Egy apa elég volt. Tehát igen. Zsidónak érzem magam. A faji törvény típusú dolgok erősítik az identitást.

-Ön azt írja, hogy nem az első szeretkezésre fontos emlékezni, hanem az utolsóra.

-Az igazat megvallva, az elsőre sem emlékszem. Mi, a háború gyermekei, későn jutottunk mindenhez. Nem volt ifjúságunk.

-Javaslok Önnek egy játékot. Ön dolgozott a 20. század minden nagy színészével. Én mondok egy nevet és Ön válaszol. Totó.

-Nagyon melankolikus ember volt. Ismeri azt a közhelyet, hogy minden komikus egy kicsit szomorú. Ez Totóra is vonatkozott. Nagyon intelligens volt. Rögeszméje volt a nemessége, hercegnek hivatta magát. Két filmben játszottunk együtt. A szünetekben félrevonultunk  és beszélgettünk. Főleg kutyákról. Imádta őket. Nekem is nyolc van.

-Federico Fellini.

-Egy másik zseni, sőt, túlságosan is az. Nem értettem meg minden filmjét. Személyisége azonban nagy hatással volt rám. Egy este együtt voltunk Alberto Lattuadánál, és azt kérte tőlem, hogy találjak ki egy figurát. Egy magyar koreográfusnőt improvizáltam. Felleni belebolondult, és belevette első filmjébe, A varieté fényeibe. A szereplők már mindg meghaltak. Én vagyok az egyetlen túlélő.

-Alberto Sordi.

-Sokat szórakoztunk, amikor Az özvegyet forgattuk. Albertóval hét filmet csináltunk együtt. A forgatások alatt nagyon jóban voltunk. Az utánuk következő napon már megszűnt a kapcsolatunk. Egyáltalán nem volt olyan fukar, mint ahogy terjesztették róla. Soha nem kellett kinyitnom a pénztárcámat társaságában, mindig ő fizetett. Tévedett amikor más művészi utat választott: mindenkinek azt kell csinálnia, amire született. Sordi 15 nappal előbb született, mint én. Amikor 80 lett, felhívott és azt mondta: „Franca, sikerült. Sajnos nem sokkal ezután meghalt.

-Vittorio De Sica.

-A legjobb. Varázslatos Rendkívüli rendező, rendkívüli színész. A megkettőződés volt a sorsa. Kettős személyiség, kettős élet. Két család, két nő. Giuditta akkor már nagy színésznő volt, gondolom, segített neki felnőni, Maria szépsége miatt ellenállhatatlan volt. De Sica ki tudta hozni a legjobbat a színészekből. Sophia Loren is nagyon jó volt a rendezése alatt.

-Mikor kevésbé volt jó?

-Dehogy! Sophia nagyon tehetséges és szimpatikus is azzal a nápolyiságával.

-Mario Monicelli öngyilkos lett, mint az apja. Ez is egy sors volt?

-Azt hiszem, igen. Mariót ismerve, meg lehet érteni. Olyan ironikus volt, hogy mindenki ellen volt, még önmaga ellen is.

-De valóban létezik a sors, vagy mi építjük?

-Nagyrészben, de figyelembe kell venni, amit a természet adott. Maria Callas sorsa például görög tragédia volt.

-Barátnők voltak Callasszal?

-Nagyon. Azóta imádom az operát, amióta hatévesen elvittek a Scalába. Mariát imádták, ő volt Isten hangja, de nőként boldogtalannak érezte magát és ez megrövidítette az életét. Túl korán visszavonult és ebben vastagon benne volt Onassis, kár, hogy Pasolini bolondult érte és Visconti is, aki tökéletes Boleyn Annát csinált belőle.

-Luchino Viscontival hol találkozott?

-Ischián. Egy napon megjelent ott Herbert von Karajan. Ez ám szerencse, Callas és Karajvan idejében élni! Egy este elmentünk meghallgatni egy 18 éves énekesnőt, akit nagyon dícsértek. Mina volt.

-Vele is dolgozott együtt.

-Igen, szombat esti show-műsorban. Aztán ő is az eltűnést választotta.

-Ön Párizsban járva találta ki legnépszerűbb figuráját, Signorina Snobot.

-Indro Montanelli keresett meg, és meggyőzött arról, hogy könyvet kell belőle írni.

-Ön ma is középbalos nézeteket vall.

-Az én koromban az ember már változtatja meg politikai ideáljait.

-Milyennek találja Matteo Renzit?

-Sok okos és sok buta dolgot csinál. Néha eltalálja a megfelelő hangot, a kultúráról, országunk lehetőségeiről. Máskor terjengős, elbizakodott.  Tehetséges, rendkívül ügyes, de talán túl fiatal ehhez a szerephez. Az általános generációs fiatalítás jót tesz Olaszországnak, de nézze Giorgio Napolitanót, emberi és politikusi finomságát!

-Fél a haláltól?

-Nem lehet nem félni tőle, nem lehet nem gondolni rá.

-Lesz utána valami?

-Azt hiszem, igen. Azt hiszem, Jago tévedett, amikor azt mondta, hogy a halál a semmi. A halál nagy rejtély, lehet, hogy olyan, mint a születés előtti állapot. Ebben az esetben Jagónak igaza van. De szerintem ez lehetetlen. Vagy talán csak szeretem azt gondolni, hogy lehetetlen.