Luis Iriondo 14 éves volt azon az 1937. áprilisi napon, amikor a német és az olasz bombázók pusztulást hoztak a spanyol baszkföldi Guernica városára. Ő az utolsó túlélő.
Az idős férfi a La Stampának idézte fel a rettenetes múltat.
„Szép nap volt, az ég világos volt, a levegőben lehetett érezni a tavaszt. Hétfő volt, piaci nap és bár felmerült, hogy felfüggesztik a front közeledése miatt, a tér tele volt emberekkel és állatokkal. Nekünk, guernicaiaknak, ez ünnepnapnak számított. Ezért anyám ezen a napon engedte meg, hogy hosszú nadrágot vegyek fel, most már férfi voltam, nem gyerek. Csak az ünnepre – figyelmeztetett anyám.
Nem jártam iskolába, háború volt. Az én iskolámat 1933-ban bezárták, laktanyát csináltak belőle. Anyám nem akarta, hogy tétlenül ténferegjek, megkérte a bankigazgatót, hogy vegyen fel tanoncnak, leveleket kézbesíteni, apró megbízásokat végrehajtani, pénzt nem kezeltem. Azon a délutánon dolgoztunk, én és egy lekeitiói menekült. Azt a falut már elfoglalták a francoisták.
A bombázás 16-20 óra között zajlott. A Santa Maria templom harangjai akkor kezdtek el szólni, nem misére, hanem riasztásra a bombázások miatt. Korábban a fegyvergyár szirénáit használták, de aztán rájöttek, hogy ez zavart okoz, voltak, akik azt hitték, hogy a műszak végét jelzik és otthonukban maradtak.
Guernica felett a hegyen, amikor jöttek az ellenséges gépek – akkor már csak azok repültek – a katonák zászlókat lengettek feléjük. A gépek gyakran jöttek, a front 20 km-re volt tőlünk, de nem történt semmi, ezért nem is akartam lemenni az óvóhelyre, de a menekült nem hagyott – így maradtam élve. Ő viszont meghalt.
Guernica egy kísérleti borzalom volt, a maga háromszáz halottjával. De hány Guernicát éltünk meg azóta? Coventry, Drezda, Hirosima, és a mostani meggyalázott városok, Aleppo, Groznij. Az elmúlt 80 évben hányszor gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó? Mindig így működik: mintha egy félreértés zavarna össze mindent – a hetvenes évekig a francoista Spanyolországban az volt a hivatalos verzió, hogy a vörösök gyújtották fel Guernicát, mielőtt elmenekültek. Kibogozhatatlanul összekeveredik a jó és a rossz, bűnös és ártatlan, lelkesedés és kegyetlenség. Jól láttam? Jól értettem? Aztán, azt mondjuk mindennek vége, nem ismétlődik. Az ember fellélegzik. Amíg nem jön a következő mészárlás. Az idő múlik, múlik…
Az óvóhelyeket homokzsákból és néhány vasgerendából tákolták össze. Mit tudtunk akkor a bombázásról? A bankhoz legközelebbi óvóhely a piactéren volt. Nem hallatszottak az első robbanások. Olasz gépek voltak, a hidat akarták felrobbantani a város bejáratánál, de mi nem tudtuk. Az óvóhely bejárata egy terasz alatt volt, ahol, amikor bál volt, a lányok álltak, hogy aztán onnan nézzék a tömeget és megtalálják szerelmüket. De ez a háború előtt volt.
Mintegy százan voltunk azon az óvóhelyen. Nem volt szellőzés, sem fény, két perc múlva az emberek már üvöltöttek, amikor úgy érezték, hogy megfulladnak. Valaki azt parancsolta, hogy üljünk le a földre, lent több az oxigén. Én az alagút végében voltam, ahol a tető alacsony volt és még kevesebb volt a levegő. Nem ültem le, mert a föld nedves és piszkos volt és anyám szemrehányásaitól tartva nem akartam beszennyezni a szép nadrágomat. Ez erősebb volt, mint a fuldoklás. Aztán megszűnt a bombázás, kimentünk a levegőre. Örültünk, hogy élünk, pedig csak a kezdet volt.
Tudom, mit jelent a bombázás, hogy mit éreztek a 20. században a guernicaiak. Ma a repülők olyan gyorsak, hogy mire a bomba leesik, már messze vannak, csak egy sziszegő hangot, a halál hangját lehet hallani. A Kondor légió Junkerei és az olasz légió Savoia Marchettijei lassúak voltak. Északról dél felé repültek, a vasútvonalat követve. Szárnyaik csaknem egymást súrolták. Gyújtó és repeszbombákat szórtak le. Összesen 5117-et. Tűz és por lepett el mindent.
Amikor megérkezett a második hullám, visszafutottunk az óvóhelyre. Utolsónak maradtam, hogy ne kerüljük újra a végébe. Húztam magam után a homokzsákokat, hogy elzárjam a kijáratot. Most úgy hangzott mint egyetlen robbanás, amely mintha a piacra nyíló utcából jött volna, ahol a lányiskola volt. Hosszú, borzasztó hang kísérte, amely belénk hatolt, majd visszataszító forró levegő áradt szét. Azt mondták nekünk, gyerekeknek, ha bombáznak, szorítsunk a fogaink közé valamit, mert egy erős robbanás kiszakíthatja a zsigereinket. Én egy tízcentis botot vettem a számba.
Az óvóhelyen elkezdtünk imádkozni, a bomba tízszer belénk fojtotta. Végül előjöttünk. Az egész Guernica égett. Az emberek a hegy felé menekültek. Találkoztam Eloy nevű társammal. Megálltunk és néztük, hogyan ég alattunk a város. Eloy házának falai elkezdtek omlani a lángok között. Nyugodtan, hidegen, a szívemet megdermesztve mondta: „A nagyapám és a nagyanyám benne vannak. Az egyik süket, a másik béna”.
Guernica nem a múlt, hanem a jelen. Beszél hozzánk, magyaráz, szörnyű dolgokat tanít. Hogy a háborúk járványszerűen terjednek. Akkor Németország és Olaszország,ma Oroszország és Irán a félénk és képmutató demokráciák ellen. Hitler és Mussolini siettek, határozott lépéseket követeltek. Franco azt válaszolta, hogy a polgárháborúban a terület szisztematikus elfoglalására van szükség. Tisztogatni kell, mert egy gyors győzelemmel ellenséggel teli területet hagy maga után. Ezt Aszad is tudja, türelmes, hat év óta halad előre, egyesével foglalja vissza a városokat, falvakat, hagyja, hogy belső ellentétek meggyengítsék őket. Ez a háború, mint Spanyolországban, véres laboratóriumként szolgál egy egész nép bőrére, új fegyverek kipróbálására…”
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
