Ízig-vérig Nő volt, kortalanul. Egy kikezdhetetlen, egyedi szépség, hol szeretettel teli, máskor pusztító tekintettel. Ő volt az, akiről nagy „riválisa”, BB azt mondta: inkább visszavonul, mert képtelen felvenni vele a versenyt vonzerőben.
„A szépség túlélője vagyok, akitől a naplemente előtt megkaptam az intelligencia kesernyés ízét” – mondta magáról Jeanne Moreau, akinek a sors 89 évet adott, és akinek mosolya ugyanúgy átragyogott ezernyi ráncán, mint nem kevésbé csodálatos pályatársnőé, Törőcsik Marié. Nem véletlen a párhuzam: két olyan színésznőről beszélünk, akik bármely műfajban otthagyták nyomukat a filmvásznon, akik soha nem akarták megállítani az időt. Még eldohányzott hangjuk is hasonló volt.
Vajon mi marad nekünk Jeanne-ból, akit egyik leghíresebb szerepe nyomán csak Mademoiselle-ként emlegettek Franciaországban? Épp az említett film megkeseredett tanítónője? A felvonó a vérpadra szeretőjét gyilkosságba hajszoló asszonya? Falstaff vagy a Halhatatlan történet dúsgazdag öregemberének szeretője? Vannak, akik a Jules és Jim életörömtől kicsattanó Catherine-jével azonosítják, mások Mata Harival (a valaha legjobb volt ebben a szerepben), de felejthetetlen A menyasszony feketében hősnőjeként, aki kegyetlen hidegvérrel végez mindazokkal a férfiakkal, akiknek közük volt vőlegénye meggyilkolásához. Valóban varázslatos vonzereje volt az 1957-es Veszedelmes viszonytól, amelyben Gérard Philipe utolsó partnere volt egészen a 44 évvel később forgatott Ez a szerelemig, Marguerite Duras megszemélyesítőjeként, akinek évtizedeken át barátnője és nem egyszer alteregója volt. A szerető című filmben „csak” narrátor volt, de hangja tökéletes jelenlétet biztosított neki. Nem véletlen, hogy énekesként is jelentős sikereket aratott.
„Számomra a filmezés nem karrier volt, hanem életmód, ajándék. Mindig azokkal dolgoztam, akiket csodáltam” – vallotta pályájáról. Roger Vadim, Louis Malle, François Truffaut, Michelangelo Antonioni, akivel három évtizeddel Az éjszaka (1960) újra egymásra találtak a Túl a felhőkön című filmben, de nemcsak művészi, hanem női bűvköréből sem tudtak szabadulni a nagy rendezők Tony Richardsontól Orson Wellesig. Nem is csinált titkot abból, hogy nemcsak szerepeit éli át szenvedéllyel, hanem emberi kapcsolatait is. De értették egymást Luis Bunuellel is az Egy szobalány naplójában (1963), Wim Wenderssel, aki A világ végéighez (1991) hívta meg.
Különös, hogy éppen tegnap láttuk egy filmben: Elia Kazan Az utolsó filmcézár (1976) című alkotásában egy 30-as évekbeli hisztérikus filmsztárt alakít, aki néhány jelenetben együtt ripacskodik Tony Curtis-szel. Ezt is tudta, ha a szerep megkívánta.
Jeanne Moreau, akit húszévesen vettek fel a Comédie-Française-be, imádott játszani, de mindig el tudta választani szerepeit saját egyéniségétől. Nem szeretett nosztalgiázni. „Sose kezdj azzal mondatot, hogy „amikor fiatal voltam”. Nem jelent semmit, hogy milyen életet éltél. Az a fontos, hogy most hogyan élsz” – mondta.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
