Kilencven évvel azután, hogy megjelent a hangosfilm és kiszorította a némafilmet, újra a kép kezdi elfoglalni a szó helyét a filmvásznon.

1927.október 6-án az emberek hosszú sorokban várakoztak, hogy meghallgathassák az első szavakat, amelyek elhangoznak egy filmet. Nem számított, hogy a Jazzénekes főszereplőjének, a litvániai zsidó Al Jolsonnak feketére volt mázolva az arca, az új varázslat, amely karriereket tett tönkre, működött.

A némafilm első feltámadását az 1958-as brüsszeli világkiállítás jelentette, amikor a világ vezető kritikusai megszavazták minden idők 12 legjobb filmjét. És lássunk csodát: a „brüsszeli 12”-ből 9 némafilm volt. De micsoda alkotások! Szergej Ejzenstejn Patyomkin Páncélosa (1925) és Charlie Chaplin Aranyláza (1925) vezette a listát. Bekerült továbbá Theodor Dreyer Jeanne d’Arc-ja (1928), Vszevolod Pudovkin Gorkij-adaptációja, az Anya (1926), David W. Griffith monumentális Intolerance-a (1916), Olekszandr Dovzsenko paraszti allegóriája, a Föld (1930), Erich von Stroheim eredetileg kilencórás, a legkülönbözőbb vágásokban ismert Kapzsisága (1924), és végül két német klasszikus, Wilhelm Murnautól Az utolsó ember (1924) és Robert Wienétől a Dr. Caligari (1920). És a következő évtizedekben egyre gyakrabban kerültek a nézők elé egy-egy évforduló, vagy éppen divat kapcsán a némafilm alapművei, mint Fritz Lang Metropolisa (1927), Murnau Nosferatuja (1922), Az operaház fantomja, Rupert Julian filmje (1925), Griffith-től a rasszista felhangjai miatt sokat vitatott Egy nemzet születése (1915), Luis Bunuel és Salvador Dalí szürrealista fintora, Az andalúziai kutya (1929), és az állócsillag Chaplin mellett ismét vetíteni kezdték nagy komikustársai, köztük Buster Keaton és Harold Lloyd filmjeit is. Időről időre felfedezték a néma korszak sztárjait, Rudolf Valentinót, Asta Nielsent, Valdemar Psilandert, Lon Chaney-t, Bánky Vilmát. Jobban jártak azok, akik a hangosfilmben is letették a névjegyüket, mint a Caligarival debütáló és a Casablancával búcsúzó Conrad Veidt, a nagy svéd színész-rendező Victor Sjöström, aki Ingmar Bergman Vad szamócásának főszerepében tűnt fel több évtizedes hallgatás után vagy a 100 évet élt Lillian Gisht, aki szinte élete végéig játszott.

A hangosfilm varázslata ugyan már foszladozik, bár a szavak ma is uralkodnak, hosszú párbeszédek folynak a legintimebb jelenetekben és növekednek a decibelek is- de megjelent már egy új kísérleti film, A némafilmes, amely 5 Oscar-díjat kapott. A kockázatos francia vállalkozásból, amely két évvel ezelőtt csodálkozást váltott ki filmes körökben, Hollywood megértette a leckét. A közönség kevesebb szót, több csendet akar és olyan kifejezési eszközöket, amelyek teret adnak számára a gondolkodásra, a kép, a mimika megfejtésére. Egyelőre nem az egész film néma, a szavak nélküli jelenetek sokasodnak. Ilyen például a Dunquerque, vagy Benicio del Toro Shape of Water-je, amely Velencében Arany Oroszlánt kapott. Ez utóbbinak főszereplője néma.

Angelina Jolie, aki az Először apámat ölték meg című, a vörös khmerek rémtetteiről forgat filmet, magyarázat és szinte szavak nélkül, egy kislány tekintetén keresztül érzékelteti az átélt szörnyűségeket.

Az interneten GIF-ek népesítik meg. Ezek a filmek nagyon rövidek és nagyon egyszerűek. Már olasz fesztiváljuk is van. The Gifert az idén másodszor rendezik meg Torinóban november 2-5 között. A reklámk is követik az új irányzatot, kevesebb a szöveg, a hang, a képek dominálnak inkább.

Természetesen mindez azt is jelenti, hogy reneszánszukat élik a régi, eredeti némafilmek. A porderonei némafilm-napok, amelyeket 1982 óta megrendeznek, korábban nem vonzottak nagy közönséget, ma a bemutatott filmek tucatjait követik figyelemmel a rajongók és a filmek katalógusként is szolgálnak azoknak, akik ezekkel akarják illusztrálni tweetjeiket…