1968 örökségének nemcsak lelkes hívei vannak, hanem kritikusai is. A Panorama című olasz hetilap ezekből közölt néhány véleményt.

Marcello Veneziani, jobboldali újságíró és történész írja:

„68 megbukott, mint politikai és gazdasági forradalom. A hatalom változatlan maradt és a kapitalizmus, ahelyett, hogy összeomlott volna, globális lett, viszont győzött a szokások forradalma, a nyelvben,  a szexben, az iskolában, a családban, a generációk közötti kapcsolatokban. Ezeken a területeken főleg romokat hagyott. Közösséginek született és egyéni lett, individualista, egocentrikus. Elvetett az elnyomó toleranciát és létrehozta a megengedő intoleranciát. Fiatalként született és gyermek marad.

68 nem hagyott maga után remekműveket,hősöket, újságonságokat. Hozott néhány változást, gondoljunk a nőkre, amelyek végül politikai szélsőségbe, polgári radikalizmusba, a 70-es évek erőszakába, ökopacifizmusába, drogba torkollottak. A 80-as években, 68-at megnyergelve, létrejöttek szabadelvű, szabados, liberális irányzatok, amelyek az országot a modernizáció felé hajották. Nem véletlen, hogy van, aki magát a berlusconizmust is 68 hatásának tulajdonítja. De a csúcsteljesítménye a szakadás volt a kötelességek és a jogok között lévő kapcsolatban, a szakítás a szabadság és a felelősség, az érdem és a teljesítmény, a fiatalok és az öregek között.

A végén a hatalom elleni forradalom a hagyományok elleni forradalom lett egy cinikusabb és globálisabb szolgálatában, amely fel akarta oldani a vallási, nemzeti és családi korlátokat, hogy a hívőket fogyasztókká változtassa. Ez 68-ban megtalálta saját csendőreit, ügynökeit, végül alkotóit. Kialakult a konformizmus és a politikai korrektség. Sürgősen szükség lenne egy homeopatikus forradalomra.”

Stenio Solinas, szintén jobboldali újságíró, az „Új Jobboldal” mozgalom egyik alapítója elsősorban Itáliáról beszél.

„Annak is értékelni kellene 68-at, aki nem baloldali érzelmű. Új valóságot tervezett az emberi, a politikai, a társadalmi kapcsolatokban. Nem volt forradalom, de szalmaláng sem. Tipikusan olasz félút volt.

68 egy modernizációs cél első rövidzárlata volt. Nem voltak eszközök, intézmények, közbülső szervek, programozás, vezető osztály kiválasztása, amelyekkel szabályozhatták volna. Ez generációs rövidzárlat volt, fiúk apákkal szemben. Ez volt az ereje és a gyengesége is. A második rövidzárlat a terrorizmus hosszú időszaka volt. A harmadik a pártok rendszerének összeomlása és az újjáalakítás tehetetlensége. Ez beletartozott a dolgok logikájába, de szükség volt rá. Olaszország már ipari ország volt, de még vidékies, tartalom nélküli formákkal.

68 felfedte, hogy a király meztelen. Szexuális téren a férfi-nő kapcsolatban, amelyben még mindig dívott a becsületbeli gyilkosság. Családi téren, ahol a „sok gyerekkel egy kereső” minta a fogyasztás növekedése mellett már nem felelt meg. Az oktatásban, ahol az írás-olvasás térhódítása mellett megmaradtak az elit iskolák. A szakmai életben, amelyet megbénított a hierarchia.

Olaszországnak szüksége volt arra, hogy új lapokkal induljon. 68 frissítő injekció volt egy öreg és önző társadalom politikai, gazdasági testébe, amely megérdemli, hogy tisztelettel fejet hajtsunk előtte.

Stefano Cingolani, baloldali újságíró, a L’Unitá egykori munkatársa.

„Ötven évvel ezelőtt a március 1-i Valle Giuliai csata volt 68 kezdete. Nem voltam ott, nem láthattam, amit a jelenlévők, hogy miként üti a diákokat Michele Placido, aki akkor a rohamrendőrségnél szolgált, a baloldaliakat és a jobboldaliakat, akik a vörösök és a rendőrök ellen egyaránt harcoltak.

Nem a burzsoázia harcolt önmaga ellen, inkább generációs lázadás volt Olaszországban és máshol is, bár kétségtelen, hogy a múlt század legnagyobb olyan megrázkódtatása volt, amelyet egy nemzedék idézett elő.

68-ban megmozdultak a baby boomerek, akik fel akarták rázni a régi rendet. Megcsinálták és hatalomra jutottak. Lapigazgatók, rendezők, kormánytagok lettek, bekerültek a tőke szentélyébe, bankokba, nagy ipari vállalatokba, meggazdagodtak, de új rendet nem építettek.

Aztán következett tíz évi lejtő a Vörös Brigádokkal és a Munkás Autonómiával, majd a nagy visszaáramlás a 80-as években.

68-at nehéz értékelni. Nem múlt ki nyomtalanul minden. Jöttek különböző változások, reformok a nyugdíjrendszerben, az egészségügyben, a bérekben. De ez a modell most mély válságba került. Bekövetkezett a reformok monetarizálása. Vagyis a vezető politikai réteg azzal az illúzióval csinált nagy változásokat, hogy ezeknek az árát nem kell senkivel sem megfizettetni. Közben emelkedtek a közkiadások, az államadósság megduplázódott.

Ideje lenne, hogy a volt 68-asok komoly önbírálatot gyakoroljanak és ne szavakkal dicsőítsék a múltat. Szervezhetnének egy széles körű vitát, nem politikait, hanem a közköltségekről, arról, hogy ha Olaszország fel akar zárkódni a többi nyugati ország mellé, több gazdagságot kell termelnie erre a célra. Ez nem gazdasági elmélet, hanem józan ész. De ettől már 68-ban is fáztak.”