1971 nyarán kezdték el lebontani a párizsi les Halles-t, a legendás vásárcsarnokot.
A Diadalívhez, a Louvre-hoz és az Eiffel-toronyhoz hasonló szimbólum lebontása traumaként élték meg a franciák. Tudatukban ma is látják azt a negyedet, amelyet Émile Zola „Párizs gyomrának” nevezett, és amelyet ma csak a metróállomás neve őriz, hiszen a helyére épült modern bevásárlóháznak semmi köze az őshöz.
Lebontása 1971 augusztusában kezdődött, és amikor megjelent az első bulldózer, tiltakozó tömeg foglalta el az épületet, amely a hatóságok szerint egészségtelen, elavult és roskatag volt. Mesélik, hogy amikor az exkavátor munkához látott, egy seregnyi vándorpatkány szabadult ki és menekült a szélrózsa minden irányába.
Ahol a nagyszerű könnyűfém pavilonok álltak, amelyeket Victor Baltard tervezett a 18.század közepén, egy hatalmas kráterszerű gödör nyílt. Marco Ferreri bele is vette a Ne nyúlj a fehér nőhöz című filmjébe, és abban olyannak látszik, mint egy vadnyugati kanyon. A következő évben azoknak a nyugdíjasoknak a paradicsoma lett, lesték, nem akad egy kis kereseti lehetőség, de ott voltak a tántoríthatatlanok is, akik cirkuszt, kiállításokat rendeztek benne.
A De Gaulle utáni elnökök, Georges Pompidou és Valéry Giscard D’Estaing hivatali ideje alatt épült fel egy csaknem teljesen föld alatti kereskedelmi monstrum, a felszínből pedig közpark lett.
A Les Halles évszázadokon át inspirálta a művészeket. Nemcsak Zola szentelt neki regényt, hanem Victor Hugo is ideje helyezte A nyomorultak több jelenetét. Valóban a város „gyomra” volt, ahol keveredtek polgárok és nincstelenek, jeles személyiségek és lumpenproletárok. Szuk volt, bazár, medina a nap 24 órájában, nappal kiabálás, káromkodás, nevetés hallatszott. Kampókra felakasztott húsok, sajtok piramisai, zöldség- és gyümölcshalmok kínálták magukat. Éjszaka a bohémek merültek el a nép között, tanulták saját kifejezéseiket, nyelvújításaikat. Gyakran megfordult itt Gérard de Nerval, Guillaume Apollinaire, Jean Cocteau, Ernest Hemingway és F.Scott Fitzgerald is.
A párizsi öregek még ma is úgy beszélnek a Les Halles lebontásáról, mint gyilkosságra, sőt, mint kulturális, szociális és építészeti genocídiumról.
Bár az első kereskedők már a középkorban megtelepedtek itt, városi mítosszá csak a 19.században vált a kapitalizmus megjelenésével, és a nagy városrendezéssel, amelyet Georges Haussmann prefektus hajtott végre III.Napóleon császár utasítására. Az akkori modernizációnak is sok ellensége volt, de így vált Párizs a 19.század fővárosává, a modern művészet, a világkiállítások színhelyévé, és ez a mítosz a mai napig tart.
Az öreg piac utóélete nem volt szerencsés. Az 1980-as években kiderült, hogy a Forum nevet viselő földalatti üzletközpont labirintusának létrehozása elhibázott döntés volt. Nemcsak elidegenítő hangulata miatt, hanem azért is, mert mindennapossá váltak benne az erőszakos cselekmények. Ezért a 2000-es években változtattak rajta, egy nagy átriummal tették levegőssé, üvegteteje világossá, barátságosabbá tette. De lejjebb semmi sem változott. A rombolás miatti átok még nem ért véget – írja az évfordulós megemlékezésben a Repubblica.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.