Nem tudom, hogyan keveredünk abba az irodaházba, azt sem, hogy minek. Csak azt tudom, hogy egyik pillanatról a másikra letartóztatnak minket és csupa fenyegető arc vesz bennünket körül. Senki és semmi nem ment meg minket a kínzásoktól, jobb lenne rögtön meghalni.
Erre utal az is, hogy bezárnak minket egy üres szobába, ahol csak néhány szék és egy íróasztal van. Egy idő után megjelenik két férfi, mindkettő két méter körüli. Egy fehér és egy néger, mint mondják, azért, hogy végre megértsük, az élet, minden más tévhittel szemben, fekete és fehér. Két csomagot hoznak magukkal, eddig megjelent könyveim és más írásaim gyűjteményét. Kissé nagyképűen szólva, az életművemet.
A kihallgatás a következőképpen folyik. Felütik valamelyik könyvemet, vagy cikkemet, idéznek belőle, és az idézetet folytatnom kell, vagy pedig meg kell mondanom, gondolkodási idő nélkül, hogy kiről vagy miről van pontosan szó. Ha nem jó a válasz, retorzió következik, amelynek mibenlétét nem árulják el. Válaszadás közben csak a kérdezőre nézhetek, Életem annyira távol ül tőlem, hogy meg sem érinthetem, hogy azzal esetleg segítsen, és szemünk sem találkozhat.
Egy ideig teljesen flottul mennek a válaszok, néha magam is meglepődöm, hogy mennyire jól emlékszem mindenre, amit valaha leírtam, aztán az egyik válasznál, amit ugyanúgy rávágok a kérdésre, mint eddig, elbizonytalanodom. Akkor nézek rá a tilalom ellenére Életemre, és látom az arcán a kétségbeesést.
Megfutamodom és az ébredésbe menekülök.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
