2012. ápr 22.

Fészekrakók 3. rész

írta: Göbölyös N. László
Fészekrakók 3. rész

XIII.

Ágnes a ház elôtt. Bántja szemét az éles napfény. Kint dermesztô a csend. Próbál valami életjelt elkapni a házon kívüli világból, de most még egy távoli zaj sem jön a vízpart felôl, de az ellenkezô irányban lévô sziklák felôl sem, a szél is teljesen megállt. Nekitámaszkodik a ház falának, agyából parancsszavak tódulnak elô hangosan, de érthetetlenül, visszafelé szólnak. A ház ajtaján egyre élesebben látszanak a kéznyomok. Odabentrôl Lillian zongorajátéka hallatszik. Egy ismeretlen, XX. századinak ható dallamot játszik. (Kicsit Satie-s, kicsit Nyman-os).

 

XIV.

Késô este. Ágnes egy nagy fürdôlepedôbe burkolózik, haja is még csuromvizes. Lillian a saját ôshajával igyekszik megtörölni barátnôje lábait, ô az, aki meggyújtja a hálószoba nagy gyertyáját, majd Ágnes ölébe fekszik. Nyoma sincsen kettejük között a nappali feszültségnek. Ágnes valamit dúdol, amire Lillian felkapja a fejét.

- Ezt honnan ismered?

- Valamikor régen-régen hallottam, talán anyám énekelte, még a háború elôtt..

- De hiszen ezt én játszottam ma délután! Bennem maradt a hullámok zenéje, és próbáltam lejátszani. Ez az enyém!

- Lehet, hogy anyám is gyakran kiúszott a Fészekhez, és hallgatta a hullámokat...

- Talán ô volt az én anyám is?

- Hiszen tudod, hogy nem lehetett. Meghalt, mielôtt te megszülettél.

- Megszületett, mielôtt az én anyám meghalt volna.

Ágnes eligazít egy tincset a hajában, hogy leplezze félelmét. Lillian szája nagyközeliben, amint megremeg.

- Nem is ismerték egymást.

Lillian elôször furcsán néz Ágnesre, majd megnyugszik, de csak egy pillanatra.

- Ki volt a másik, aki itt járt ma?

- Kirôl beszélsz?

- Arról, aki nyomot hagyott az ajtón. Vagy észre sem vetted? Vagy megint el akarsz elôlem titkolni valakit?

Ahogyan Lillian kezd megint hisztérikussá válni, Ágnes már ütésre emeli a kezét, és ettôl Lillian megijed. Egyszerre olyan védtelenné válik, hogy Ágnes megsajnálja.

- Lehet, hogy Eriknek igaza volt. Nem lenne szabad téged hagynom, hogy annyit csavarogj. Mert ez a vége: a fantáziád és a félelmeid rabja leszel. De nincs szívem téged teljesen bezárni, te fecskefióka.

Lillian arcán némán folynak a könnyek.

- Erik majd eljön egy napon és megszabadít...

A kislány szavait a rendületlenül kígyózó gyertyalángnak mondja.

 

XV.

A sziklák körül, másnap hajnalban.

Az ismeretlen alak az egyik hasadékban húzódik meg. Arcát most is csak ellenfényben látjuk. Körülötte régi tábortüzek nyomai. Rá akar gyújtani, de lépteket hall, és inkább mélyebbre húzódik a kövek közé. Élô embereket nem lát, csak hangfoszlányok jutnak el hozzá. A meredélybe néhány tárgy hull le: egy hajdan fehér katonai egyenruha, egy pár fekete bakancs, és egy barna bôrtok. Amikor a férfi már biztos abban, hogy elmentek, óvatosan kinyúl a bôrtokért. Kézfején neki is ott a tetovált fekete szárnyas figura. A tokban egy fémbôl készült dögcédulát, valamint egy drótkeretes, kerek szemüveget talál. Felveszi a szemüveget, majd kutatni kezdi az egyenruha zsebeit. Néhány összegyűrt papirt vesz magához, próbálja ôket kisimítani, elolvasni. Elmosódott írások, leltárra, vagy listára emlékeztetnek.

Lassan teljesen kivilágosodik.

A soványarcú, görnyedt tartású, borostás fiatalember, bár ô is valamiféle színehagyott egyenruhát visel, szemüvegével inkább álmodozó értelmiséginek vagy költônek tűnik, mintsem katonának. Nyakán sebhely, olyan, amit kötél szokott vágni. Keze csontos, mégsem durva. Ahogyan felnéz a napra, elmosolyodik, de ez a mosoly riadt és riasztó egyszerre. Összesodorja a talált papírokat, rágyújt, majd a cigaretta parázsával szertartásosan elégeti ôket. Mikor elhamvadnak, gúnyos mozdulattal keresztet vet - balkézzel.

 

XVI.

A házban. Ágnes készülôdik. Hasonló kommandós ruhát vesz fel, mint amit Eriken láttunk, és fekete kiscsizmát. Egy fekete simlis sapka alá rejti el haját, egészen férfias jelenséggé válik ezzel. Odakint motorbôgés. Lillian körülötte téblábol, mintha késleltetni akarja indulását, nem szól, csak éppen Agnesnek folyton kerülgetnie kell. Agnes egyre türelmetlenebbül pakolja képeit, rajzait. Kintrôl dudálnak.

- Akkor megyek, kicsim, holnap estig biztosan visszaérek - hadarja - mindent hozok, amit megbeszéltünk, és te is vigyázz magadra. És ne hagyd el a házat, ha lehet, nehogy...

- És veled mi lesz? Biztosan visszajössz?

Lillian, aki egy hosszú, áttetszô, diókrémszínű hálóinget visel, és alatta semmit, próbálja visszahúzni a szôke nôt, de Ágnes elszánt, tántoríthatatlan. Ujabb dudálás. Agnes futólag megcsókolja a kislányt, majd távozik.

Lillian az ablakon át néz utána, ahogyan Ágnes beül egy dzsipbe, egy eddig ismeretlen, kopaszra nyírt fehérruhás mellé, ôt is megcsókolja, mielôtt elindulnak. Lillian még egy darabig bámulja a kocsi porfelhôjét, aztán leül a zongora elé. Ütögeti össze-vissza egy ujjal a billentyűket, de végül összeáll egy furcsa dallam. Úgy látjuk, mintha a kinyitott tetôn hangyák másznának szélsebesen, a szoba pedig úgy himbálózik ütemre, ahogyan azt egy metronóm tenné. Lillian extatikusan játszik, egyre hangosabban és egyre lassabb tempóban. A mennyezetet színes, kórosan tágranyílt szemek borítják be, amelyek a zene ütemére pislogni kezdenek.

 

XVII.

A szemüveges fiatalember egy rejtekhelyrôl figyeli a lányok házát. Zsebébôl elkoszlott noteszt vesz elô, egy kezdetlegesen kifaragott ceruzával firkál valamit. Mozdulatai gépiesek, pótcselekvôek. Ránéz a csuklójára, aztán rájön, hogy nincs órája. Kitép a sziklából egy fűszálat, azt kezdi rágcsálni. A ház ablakai délibábként tükrözôdnek.

 

XVIII.

Ágnes egy bántóan fehér kórteremben, ahol a vaságyak rácsait foszforeszkáló zölddel festették ki. A falak vakító reflektorokként működnek. A terem négy sarkában egy-egy ágy. Fiatal lányok ülnek rajtuk, fázós, katatón pózban, fehér hálóingben, mindegyiknek hasonló hatalmas haja van, mint Lilliannak, külsejük azonban olyan elhanyagolt, mintha egy elfekvô betegei lennének. Ágnes végigpásztázza tekintetét rajtuk, majd - az ajtót támasztó kopasz kommandós felügyeletével - mindegyikhez próbál szólni, mindegyiknek egy kicsit gépiesen eligazítja a haját, de szavait egy monotonul hangoskodó ventillátor miatt nem halljuk. Amikor egyik ágytól továbbáll a másikig, az éppen otthagyott ápolt belecsimpaszkodik, ô azonban nem erôszakosan, ám szenvtelenül lefejti magáról kezüket.

Ágnes verítékes arccal jön ki közülük, a kommandós mintegy vigasztalóan próbálja kezét a nô vállára tenni, de Ágnes lerázza magáról.

Egy végtelen, fényes és látszólag egyre szűkülô folyosón mennek végig. Fényalagút és krematórium egyszerre. A falon sötét göbök, mintha madárfészkek lennének. A csendben különös suhogások hallatszanak.

 

XIX.

A sziget. A parti sziklákon néhány elhagyott üveg, amelyek furcsa zenét játszanak a a kövekhez ütôdve. A kápolna. A csuromvizes, szemüveges fiatalember lenyűgözve nézi a fészket, amely körül most is óriási a fecskék jövés-menése. A fészek mellett a falban egy sötét rés, emberi kéz is alig fér bele. A kápolna ablakán úgy tűz be a napfény-nyaláb, hogy szinte felnyársalja a fiatalembert, aki óvatosan körülnéz, majd zubbonya zsebébôl egy műanyagba csomagolt pisztolyt, valamint egy kissé elázott noteszt vesz ki és rejt el a hasadékba. Oda csúsztatja be a szakadékban talált dögcédulát is. Az egyik madár olyan sebesen repül ki felette, hogy csaknem kitépi a haját. A férfi felkapja a fejét, fülel, a kápolna belsô falához szorul, a madarak olyan idegesen rajzanak körülötte, mintha fel akarnák falni. A csattogó szárnyak villámokként vibrálnak az arcán.

 

XX.

Lillian fekszik a földön a házban, a zongora mellett, félig eszméletlen állapotban. Feje több kisebb sebbôl is vérzik, arca merô veríték, a vékony vérsugarak és az izzadtságcseppek összefolynak, szája egészen sötétlila, mintha rettenetesen fázna. Szeme betegesen kitágul, félô, hogy szétrobban, aztán lassan fénytelenné válik. Mindkét kezét görcsösen ökölbe szorítja, lábujjaival úgy kapaszkodik a padlóba, hogy körmei teljesen elfehérednek. Körülötte keringô ritmusra forognak a falak, a képek, de zene nem szól. Több képen is odamázolt piros, kék, zöld foltok, sôt, némelyik közepét égô cigarettacsikk ékteleníti. Az ablakok tárva-nyitva, a szél össze-vissza sodorja a kottákat és a vázlatokat. Felborult valamennyi nagy gyertya is, szerencsére egyik sem ég. A huzat a rohamtól szenvedô lány haját arcába tapasztja.

 

(folyt).

Szólj hozzá