2012. máj 25.

Az ajánlás -Két szerelem története 1. rész

írta: Göbölyös N. László
Az ajánlás -Két szerelem története 1. rész

1.
A színhely: Párizs. 2001 nyara. Borongós, szürkés-barna idô, késô délután. Egy férfi sétál  a Szajna-parton. Körülbelül 30-40 éves, hosszú hajat és szakállt visel, valamint farmert és egy csíkos, közel-keleti  eredetû kardigánt.  Vele szemben a Louvre, a Samaritaine-áruház  roppant épülete, és a Pont-Neuf, háta mögött az Orsay-múzeum, amelyhez hatalmas sor áll.  Valahonnan elárvult szaxofonszó hallatszik, amely áthatol a közlekedési zajokon, de a zenészt nem látjuk.
A folyó felsô kôperemén két férfi kergeti egymást, az egyik azt játssza, hogy leugrik, a másik erônek erejével vissza akarja tartani. Az egyik elegáns, kifinomult úriembernek tûnik, a másik simlissapkás, mintha a 30-as évek francia realista filmjeibôl került volna ide.  Odébb egy csaknem teljesen kopaszra nyírt, tetovált lány kerékpározik, nyakában legalább féltucat különbözô színû és formájú dögcédula, a II. világháborús SS-mintától az Öböl-háborúsig. Egy utcai festô hatalmas, giccses Jézus-portrét fest a kôre: “mit ér, ha a tiéd a világ minden kincse, ha lelkedet elvesztetted” felirattal. Áthalad a rakpart mellett egy zöldre festett panorámabusz, amelyben sramlizenészek játszanak futball-ultraszurkolóknak,  de nem ôket halljuk, hanem továbbra is a szaxofonost.
És egy hangot, amely Baudelaire versét szavalja, az Utazást.

Van, akit futni készt megútált hona szennye
van, kit bölcsôje zord titka ûz s van olyan
ki csillagot figyelt s behullt egy nôi szembe
s most vészes illatú Circéjétôl rohan

hogy ne bûvölje ôt állattá a boszorkány
fut és teret iszik, fényt s égi parázst
húsába jég harap s a réz nap, rája forrván
lassan lemossa majd arcán a csókmarást

De az igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek s szívük mint léggömb ring  odább
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva miért: Tovább!”
(Tóth Árpád fordítása, külföldi változatban természetesen franciául hangzik el)

2.
A férfi az egyik könyvárushoz, bouquiniste-hez ér. A standnál mesebeli lány, kötött kabátban, fekete svájci sapkában, arca úgy kipirosítva, mint a XX. század eleji gyerekkönyvek kislányfiguráinak.  Még ujjnélküli csipkés kesztyûje is e korra utal.  Félszemmel a potenciális vevôkre figyel, de közben egykedûen kötöget.
Hôsünk még nem döntötte el, hogy a lány, vagy a könyvek érdeklik-e jobban. Végül, csak úgy találomra turkálni kezd a könyvek, régi folyóiratok, újságok  között.
A stand egyik oldaláról nylonba csomagolva 1939 és 1944 közötti újságok, a II.világháború kitörésétôl a kapituláción át Párizs felszabadulásáig. Charles De Gaulle, Leclerc tábornok minden mennyiségben, itt-ott Pétain marsall is feltûnik egy-egy fotón.  Díszkiadásban Alexandre Dumas és Victor Hugo képei, mellettük Marilyn Monroe, Elvis, a Beatles, Jim Morrison, az Elfújta a szél és a Ködös utak plakátjai. Valóságos élô múzeum itt minden.
A férfi háttal áll nekünk, csak a hangját halljuk.

“A nevem László. Mint minden magyarnak, ha idegen filmekben szerepelnek.  A Casablancától  az  Angol betegig. Ez most egyik sem, hanem két párhuzamos történet. Az egyik a világégés, a másik a világkereskedelem korában játszódik. Ki tudja, talán a négy szereplô valójában csak kettô.
Újságíró vagyok. Hírügynökségi tudósító. Egyelôre ideiglenes megbizatással.  De még nem tudom, hazamegyek-e.  Amikor  felszálltam Budapesten a repülôgépre, úgy éreztem, mintha börtön, vagy valami  még rosszabb elôl menekülnék. Pedig nem követtem el semmit. Csupán elhittem, hogy szabad országban élek. Mint ahogyan tíz évvel korábban azt akarták elhitetni velem, hogy addig egy rab nemzet polgára voltam.  Most már végképp nem tudom, mi voltam akkor, és mi vagyok most.  Mintha mostanában  a gyûlölet lenne úrrá az embereken és egyre többekrôl érzem: valósággal élvezi, ha másokat gyûlölhet.
Júliushoz képest igen hûvös itt az idô. A Szajna olyan hideg lehet, hogy még a dinnyehéj is búvárruháért esedezne. Mégis van valami a levegôben, ami  a felhevít. Pedig itt nem várt senki. Talán csak a képzelet, azoknak a Lászlóknak útjai, akik erre jártak 40, 60 évvel ezelôtt és ugyanúgy kerestek valami megfoghatatlant,  mint én.
Napközben lapokat bújok, tv-hiradókat nézek, sajtótájékoztatókra járok, bele-belebotlom  kis bûnügyekbe, tüntetésekbe, néha az internet is üzen. Aztán estefelé  elindulok a városba, többnyire cél nélkül és mindig kilyukadok valami ihletett helyen.  Mint most is.”

László az egyik polc aljáról kihúz egy több évtizedes, díszes gerincû verseskötetet. Emiatt csaknem ledôl az egész rakomány, a kötegetô lány felugrik, némileg rosszalló mosollyal rakja helyre a könyveket. László is segít neki, egy pillanatra megfogja a lány kezét, de nincsen benne semmi kihívás, vagy tolakodás.
A szaxofonszó még mindig hallatszik, de közben elnyomja egy afrikai dobokkal vegyes kiabálás. Feketék vonulnak el a háttérben, legalizálni kívánják bevándorló státuszukat, nem akarnak többé “papír-nélküliek” lenni. Tüntetésük egyszerre tiltakozás és népünnepély.
László a könyvet forgatja. Egy Baudelaire-kötet, 30-as évekbeli kiadás. Ahogyan belelapoz, észrevesz egy francia nyelvû ajánlást: “Á Brigitte, de László affectueusement pour les derniéres belles journées de Paris libre. 18 juin 1940.” (Brigittének Lászlótól, sok szeretettel, a szabad Párizs utolsó szép napjaiért. 1940. június 18).
A férfi hol a könyvet nézi, hol a régi újságokat, amelyek éppen ezekrôl a tragikus napokról szólnak.  Lászlónak olyan érzése támad, mintha az eladó lány azóta itt lenne, és ôrízné ezt a könyvet. A film színei is archaikusra váltanak, mintha valóban 1940-et írnánk. Egy mai rendôrautó szirénáját halljuk, de akár lehetne bombázás elôtti riadó is.

- Hogyan került hozzád ez a könyv?  - kérdezi László a lányt. (A párbeszéd franciául zajlik, a fordítást vállalom).
A lány biggyeszt egyet, vállat von.

-  Nem tudom,  biztosan mindegyik könyvnek megvan a maga története, annyian jártak ide venni is, eladni is.  Már  nagyszüleimnek is itt volt a standja. Csak a megszállás alatt zártak be, de a könyveket gondosan megôrízték. Imádták a betüket, a költészetet.

László beleolvas itt-ott a kötetbe, de csak magában idézi a sorokat. Ránéz a hátsó borítóra: 300 frank.  Meglehetôsen drága.  A férfi fogja és óvatosan visszateszi a többi közé, kissé elrejtve, hogy ne találják meg olyan könnyen.

- Visszajövök - mondja a lánynak. A lány elmosolyodik, mint aki nem hiszi.

3.
A férfi a Cité metróaluljáróban. Olyan, mint egy félelmetes hajófenék, mondjuk a Titanicé, de lehet, hogy a “Bolondok hajójáé”. Emlékeztet ugyanakkor egy bunkerre is. A peron tele XX. század közepi kandeláberekkel. A metró alagútja félelmetesen tátog. Lépteket, zakatolásukat hallunk, árnyak látszanak, akár emberek is lehetnek, ellenállók, menekülôk, vagy mai csövesek.
Egy fiatalember egy hatalmas kürtöt fúj, hasonlít a himalájai és a svájci havasi kürtökre is, de teljesen elektronikus hangokat ad ki.  Az érkezô metró és egy harmonika-banda hangja elnyomja.

4.
László otthon a tudósítói lakásban. Ül kissé  fáradtan elterpeszkedve egy bôr ülôgarnitúrán, teázik, és közben kapcsolgatja a tv-t. Elôször valami 60-as évekbeli tv-show részleteit mutatják, talán az Ed Sullivant, aztán bevágnak egy német zenekart, amely keresztény skinhead-zenét játszik, és jelszavuk “halleluja, oi-oi-oi”. A következô csatornán a francia repülôs hôsöket mutatják, Blériot-t, Mermozt, Saint-Exupéryt, (nincs idézet a Kis Hercegbôl, legfeljebb az Éjszakai repülésbôl, vagy a Levél egy túszhoz-ból), majd jön néhány képsor a Tour de France-ból, végül pedig egy genovai tudósítás arról, hogy a helyi hatóságok készülnek a G8 csúcstalálkozóra és a göteborgi EU-csúcs tapasztalaiból kiindulva minden eddiginél nagyobb lesz a rendôri biztosítás, és egyetlen antiglobalizáció-ellenes tüntetôt sem engednek az állam és kormányfôk közelébe. László kissé kedvetlenül kapcsolgat tovább, egy pillanatra látható valami ötödrangú pornofilm, amely egy börtönben játszódik, majd Orson Wellest látjuk bûvész-varázsló szerepben.
Kintrôl Bob Marley zenéje hallatszik: Buffalo Soldier. László kinéz az erkélyen, a szomszéd ház egyik erkélyén buli van, több színes pólós lány táncol, és valami furcsa fény villog, mintha jeleket adnának a magyar férfinak. Ô is villogtat kettôt a szoba lámpájával, de aztán nem folytatja a játékot.
Mielôtt lefekszik, egy magyar internet-oldalra kapcsol számítógépén. Egy pillanatra felvillan egy szó a képernyôn: “idegenszívûek”.

5.
Másnap.
László egy utcai kenyeresnél, az egyik eladó egy arab férfi, mellette egy nagyon szép szôke hajú lány áll, csak éppen az ajkán és a szája alatt lévô piercing riasztja el ôt. Kettétöri a baguette-et és a morzsák után kap.
Egy szürke hajú, mocskos, szakállas figura mûanyag flaskával  kezében kiszúrja ôt és felemeli butykosát.
- Egészségedre, szôrös - mondja, és meghúzza borát.
László újságot vásárol, alig férnek el a lapok a válltáskájába, a metró felé indul, és a bejáratnál látja a csavargót, amint a földön fekszik és hullamereven alszik, de italát akkor is magához szorítja.

6.
A Montmarte-on, kora esti órákban. László a legmeredekebb lépcsôn kapaszkodik fel. Egy filmtrükk: fekete-fehérben alulról látjuk, amint újra és újra megteszi ugyanazokat a lépcsôfokokat, mint René Clair: Felvonásköz címû filmjének idôs asszonya.

7.
A Montmartre egyik kávéházában, újra színesben.
László az egyik sarokban ül, elôtte a Pernod nevû francia ánizspálinka. Régi plakátok, festmények, legalább ötven évesek, kivéve egyetlent, amelyen egy huncutul mosolygó fekete hajú lány látható, egy mai sikerfilm, az Amélie Poulain fôszereplôje.  Arcokat figyel, párokat,  törzsvendégnek tûnô iszákosokat, betévedô turistákat, egyedül lévô lányokat, fehéreket és feketéket, barátnôket, akik isznak, kávéznak, levelet írnak, telefonálnak, kuncognak, néha összeakad a tekintetük Lászlóéval.
László hangja.

Mondtam már, hogy mitomán vagyok?  Nem szégyellem, szeretem elvarázsolni magamat olyan világban, amelyben nem éltem, vagy amelyik soha nem létezett.  Pernod-t iszom, mint Maigret felügyelô, lesem az ajtót, hátha beesik néhány dekadens költô és festô, no nem a maiak, azokból van itt most is elég. És akkor egy-egy pillanatra én is bekerülök oda, mintha csak belépnék egy moziképbe, hogy aztán azt a snittet hordozzam magamban éveken át.  Zavaros vagyok, és irreális, mondják rám néha. De nem mindig jó belegondolni abba, hogy ki is vagyok tulajdonképpen....

8.
Fent a Montmartre tetején. Óriási a tömeg a Sacré Coeur székesegyház körül. László nem vállalja a tolongást, inkább a templom alatti teraszokra figyel, ahol fekete bôrárusok, vízzel és képeslapokkal kereskedôk, és alkalmi zenészek szaporítják a forgalmat.
László egy gitárhang irányába veszi az útját.
Egy magas, szôke, nyulánk, fehérbôrû, farmeros, fehér pólós, húsz-huszonöt év körüli lány akusztikus gitáron játszik és énekel. Telt, mégis tisztán csengô a hangja,  egy kicsit Joan Baezre emlékeztet az éneke. Talán azért is, mert László a Joe Hillre ér oda hozzá.
Szemük azonnal találkozik, pedig elég sokan állják körül a lányt.  A lány belefog Pete Seeger Where Have All The Flowers Gone-jába, amelyet Marlene Dietrich tett világhírûvé. A szöveget angolul énekli, de van egy enyhe akcentusa. Az utolsó versszak már németül hangzik el.
A dal alatt László és a lány végig egymást nézik. László zavartan vesz elô egy tízfrankost, hogy a kinyitott gitártokba dobja. A lány csak mosolyogva bólint köszönetképpen és már bele is fog az It’s All Over Now Babe Blue-ba.  László azonban búcsút int neki és elindul lefelé a hegyrôl. A lány hangja még kíséri egy darabig.

9.
László egy metrókocsiban. Hangos balkáni család, egy cowboy-kalapos fickó, gitárral, csizmával és a Három testôr ifjúsági változatát olvassa. Egy szétivott arcú fiatal koldul egy frankot mindenkitôl, László kettôt ad neki. Az egyik állomáson a hangbeszélôn bemondják: vigyázzanak a zsebtolvajokra, miközben a rendôrök cigánygyerekeket motoznak.
László hangja.

“Megôrülök az utcai muzsikusokért. Egyszer Budapesten még a barátnômet is otthagytam, amikor két amerikai srác elkezdett Neil Youngot nyomni a Halászbástyán. Én is énekeltem velük egy kicsit. Nem is tudom, miért nem maradtam most fenn tovább. Pedig nekem énekelt, azonnal fogtam a hullámait. Lehet, hogy ô is csak egy egyszeri , soha vissza nem térô villanás  lesz.  De ezek talán a legfontosabbak az életben.”

10.
László fekszik az ágyán, fülel, mintha hangokat hallana. Leoltja a villanyt,majd egy pillanatra felgyújtja, megnézi számítógépénaz e-mailbox-ot. Az
egyik levél így szól: "Jobb, ha nem térsz haza". A másik levél:"Szeretnék könnycsepp lenni a szemedben".  Egy olasz internetes újság címlapján öles betükkel mutatják be, hogyan készülnek a rendôrök és a rohamosztagok a
tüntetôk megfékezésére, és az egyik alcím így hangzik: g8=68?
A férfi rosszkedvûen kapcsolja ki a gépet.

11.
Álomképek. Fekete-fehérben, vagy a fekete-fehér és a színes közötti átúszó árnyalat. Hatalmas, kihalt pályaudvar,madártávlatból. Csapódások
hallatszanak, majd kezeket látunk, amelyek gépies, futószalagra valómozdulatokkal zárnak be tehervagonokat. Aztán egy másik pályaudvart, aholembereket ráncigálnak le rendes személyvonatokról. A kocsik között fut egy
fiatal férfi, egy másik vágány mellett egy fiatal nô, nem tudni, hogyüldözik-e ôket, vagy pedig egymást keresik. A nô hasonlít a bazilika elôttlátott énekes lányra, de a férfi nem hasonlít Lászlóra. Háttérzene nincs, deközben a következô
verssorokat halljuk:

"Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak:
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S ha úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt: ma ôsz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás"
(Baudelaire: Ôszi ének, ford: Szabó Lôrinc)
12.
Ismét egy vonatot látunk, amely egy békés tájon zakatol. ValaholFranciaországban vagyunk, Strasbourg és Párizs között. Egy kupéban ül azelôbb látott fiatal nô és a férfi, a 40-es évek elejének divatja szerintöltözve.  A lány ír valamit egy olcsó füzetbe, a férfi pedig olvas. Néhaegymásra pillantanak, miközben némán mozog az ajkuk, és próbálják ellesni
egymás gondolatait. A vonat folyosóján francia katonák haladnak el,nevetgélve, kissé ittasan, és az "Éljen a szabadság" (Á nous la liberté)címû kuplét éneklik René Clair azonos című filmjébôl. Az egyik katonaodanyomja az arcát a kupé ablakára, valami megjegyzést tesz a bent ülôkre. Ezen mind a ketten jót nevetnek, majd feloldódva bemutatkoznak
egymásnak. Beszédfoszlányokat hallunk csak, a fiatalember szépen, elegánsan beszél franciául, a lány erôs akcentussal.   A fiú a könyvet mutatja, idéz valamelyik versbôl, feltehetôen magyarul, mert a lány nagyon furcsán néz rá.
A lány is megmutatja füzetét, amelyben kották vannak. Távolról hallunk egyrészletet Bach d-dúr szvitjébôl hegedûn, csak diszkrét háttérként.

László hangját halljuk.

"Valahogy így történhetett. Véletlenül kerültek össze, hogy egy
rövid idôre elválaszthatatlanok legyenek.  Akkor már mindketten két éveFranciaországban élhettek. A Budapestrôl érkezett László még az utolsó pillanatban, a zsidótörvények elôtt kapott egy ösztöndíjat. Tehetséges műfordítónak tartották, a francia költészet rajongójának. Villontól Apollinaire-ig. de különösen imádta Baudelaire-t, versenyre akart kelni a
Nyugatosokkal. Önálló kötetre készült, amikor meghallotta, mi történik odahaza és akkor elhatározta: itt marad a szabad világban. Brigittének a zene volt az élete. Abból a városból származott, ahol a náci pártnapokat rendezték és ahol kimondták a germán faj felsôbbrendűségét. Neki azonban még
távol hûtlen szülôföldjétôl is a Mesterdalnokok, Bach, Handel, Beethoven zenéje jutott eszébe azokról a falakról. Egy emigránsokból álló kamarazenekarba lépett be, de minden vágya a szólókarrier volt: Franciaországban, Amerikában, talán egy napon otthon. László imponálni akart
neki, hogy magyarul rögtönzött néhány sor fordítást, Brigitte próbálta ízlelgetni a magyar szavakat, tetszett neki ez a számára érhetetlen nyelv. Tetszett neki a fiatalember és már azon gondolkodott, hogy mit adhatna cserébe neki az élményért, és alig várta, hogy Párizsba érjenek, ahol a
Quartier Latinben bérelt egy kis szobát. Mint kiderült, László új otthonának közelében."

(folyt).

Szólj hozzá