2012. jún 01.

Elmeél 5.

írta: Göbölyös N. László
Elmeél 5.

Tanár és tanítvány között a közvetlen kommunikáció bizonyos szintje határozottan javallott, egy bizonyos szint felett viszont határozottan ellenjavallott. A tanárnak szüksége van arra, mint a legjobb színésznek is, hogy legyen az akár több száz fős hallgatóságban egyvalaki, akihez beszél, ha ez nincs, szavainak lelke elveszik. A hallgatóságban viszont mindenkinek úgy kell éreznie, hogy ő az, akihez a tanár beszél és a szerencsés kiválasztott, bár érzi, hogy ő a megszólított, csak a legnagyobb titokban sajátíthatja ki magának ezeket a hullámokat.

Izgalmas dolog felfedezni egy irodalmi műben vagy filmben, hogy rólunk szól. Az már kevésbé örömteli, hogy ha olyasmiről szól, amit a legszívesebben meg nem történtté tennénk.

Nem az a baj, ha a mítoszok itt maradnak velünk, hanem az, ha mi is ott maradunk a mítoszokkal.

Még mindig megmondom két hang után, hogy a több tízezer zenéből, ami a fejemben van, melyik hol, mikor jelent meg, a legtöbbször azt is, hogy hányadik szám a lemezen. Ez értelmetlen, ám kiirthatatlan tudásaim egyike. És mostanában gyakran tévedek abban, hogy valóban megvan-e a lemez, vagy csak volt, esetleg soha nem volt, de annyit hallottam, hogy már azt hiszem, hogy megvan, és kifejezetten dühít, ha végül nem találom meg.

Az utóbbi hetekben fedeztem fel igazán azoknak a fáknak a szépségét és spirituális közelségét, amelyek a közelünkben nőttek. Már a nagy parkokba, erdőkbe sem kell kimennem, hogy áradásukat átérezzem, két forgalmas út között is rám tudják ereszteni aurájukat. Egyik előző életemben biztosan fa voltam, előbb, mint útonálló, trubadúr-lovag, római császár vagy a Titanic-kal Amerikába induló némafilm-rendező. Lehet, hogy egyszer vissza is változom fává, akár azon az áron is, hogy le kell mondanom sok mai örömömről. Baucisom megvan hozzá.

 

Szólj hozzá