Írolvasgondol

Amikor sok-sok évvel ezelőtt úgy hozta a sorsom, hogy a pszichológiában kerestem megnyugvást, gyógyítóm, kedves, meleg hangú asszony elém tette a Rorschach-tesztet. Úgy ontottam a szabad asszociációkat, hogy magam is meglepődtem, pedig mindig is „poszt-neoszürrealistának” tekintettem magamat. Maga a doktornő is megdöbbent és közölte velem, hogy ilyen „gazdag” válaszokat eddig legfeljebb József Attila tesztjében látott.

Ez a vélemény több mint megtisztelő volt, egyben ijesztő is. Sosem hittem, hogy zseni vagyok, de a búskomorság olyan mélységeibe se süllyedtem soha, mint József Attila. A kettő valószínűleg össze is függött, még akkor is, ha a búskomorságtól önmagában még senki sem emelkedett a poézis legmagasabb szféráiba.

Költészete azonban mindig nagyon közel állt hozzám, olvasni, hallgatni is szeretem verseit: Major Tamástól, Berek Katitól, Latinovits Zoltántól, Jordán Tamástól, Sebőéktől, Hobótól – mindegyikük más-más dimenziót szólaltatott meg belőle, talán Major és Hobó voltak azok, akik leginkább megtalálták a benne rejlő, olykor nagyon játékos, ám nagyon fekete humort. Mert milyen fájdalmas röhögés van például ama „három utolsó vers” egyikében:

Karóval jöttél, nem virággal,

feleseltél a másvilággal,

aranyat ígértél, nagy zsákkal

anyádnak, és most itt csücsülsz

 

mint fák tövén a bolondgomba

(így van rád, akinek van, gondja).

És akkor még olyan véleményt is hallottam, méghozzá nem mástól, mint kisebbik, 1985-ben született fiamtól, hogy ha József Attila élne, akkor ma rapper lenne, mert a Tiszta szívvel-ben ugyanaz az a szívdobogásos, szókimondó elkeseredés van, mint az amerikai fekete rapekben! E verset Villonhoz is hasonlították („rőf kötél súgja majd fejemnek, mi lészen súlya fenekemnek”) végül is Villon és a rapperek sem állnak egymástól oly távol, és a rap is ugyanolyan népköltészet, mint az a dallam, amelyre a vers született, így ismerhette meg a 60-as évek fordulójának ifjúsága a Kex, illetve a Syrius feldolgozásában. (hasonló hatású a Kész a leltár és természetesen A hetedik is).

Sokszor leírták már, hogy József Attila egész életét a szeretet-éhség, és ezzel összefüggésben az örök Anya, az örök Nő reménytelen keresése határozta meg, erős Oedipus-komplexussal súlyosbítva. Akit a szerelem mindig „gyermekké tett”, és ettől jobban szenvedett, mint az éhezéstől, a nélkülözéstől. Hat évig élt együtt Szántó Judittal, de az ő kapcsolatuk a költő szavaival „szövetség volt, s nem szerelem”, mások nemhogy nem tartottak ki mellette ilyen sokáig, inkább csak kitaszítottságát erősítették benne. Ezért hagyhatott ránk örökül olyan megrázó verseket, mint a Kései sirató, (a halállal őt megcsaló anya, akit „sok kedves nőből próbál összeállítani” vagy az Óda (hogy is van ez az „édes mostohával” és az „eleven ággyal?...) és ennek a végsőkig elszabadult lenyomata a „Szabad ötletek jegyzéke két ülésben” – az a füzet, amelyet Gyömrői Edit pszichológussal való találkozásai nyomán született.

„Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Így kívánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja. Nem veszi észre az analitikus gonoszságát, azt, hogy az csak heti 3 óra erejéig veszi őt emberszámba s azt is csak azért, mert kénytelen ennyire emberszámba venni a 40 pengőért, amelyre szüksége van s hogy még a havi 40 pengőért is csak azért foglalkozik vele, mikor foglalkozhatna mással is, mert ő egy mással is helyettesíthető, tehát mindegy, hogy kivel foglalkozik s ezért foglalkozik vele. Viszont, ha az ő analitikusa nem is vesztene semmit, ha másik pácienssel cserélné föl őt, ő vesztene, ha analitikusát mással cserélné föl, mert elölről kellene kezdenie mindent - 2 évet vesztene.”

A szabad ötletek… dermesztő olvasmány, odavetett szavak, kamaszos káromkodások, a nőiség imádata és megtagadása egyszerre, szüzek és kurvák kívánsága és elűzése, vérfertőzés, szodómia fantáziaképei a kitörölhetetlen anyától a szeretve gyűlölt pszichológusig, aki a Nagyon fáj „múzsája” volt. Ez utóbbi végletes érzések bárkivel előfordulhatnak, aki egy ellenkező nemű gyógyítóhoz kerül – de nem mindig pusztul bele ezekbe az érzésekbe. (Mint ahogy én is itt vagyok, mert az igazi Gyógyító, akit megtaláltam, Társam lett örömben, bajban, szerelemben, barátságban és azon túl is…).

„Vajon arányos-e hozzám minden, ami van?” – gyakran idézik ezt a sort a Szabad ötletekből.  József Attila gyerekkorának rémült rácsodálkozásaira írta le, de valójában egész életének egyfajta mottója lehet. És a válasz csakis „nem” lehet annak a költőnek, aki azt tanítja:  „A mindenséggel mérd magad”. Ő, a törékeny testű költő, lelkében és szellemében az életnagyságúnál nagyobb volt, csak áltatta magát, hogy „túllépett e mai korcsmán”  és ezáltal még nagyobb kín lett neki a föld lelketlen tömegvonzása. Ez szakította őt szét, nem az állítólagos skizofrénia, hogy csak pillanatokra találta meg azt a földöntúli, szenvedéllyel és szenvedéssel teli érzést, amelyet az Ódában tökéletesen megfestett materiális és spirituális síkon egyaránt:

„Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár, hínár, a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény

borong –

tartalmadban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság”

Vajon véletlen lehet-e, hogy a 20. század egyik legszebb szerelmes versét egy hirtelen fellángolás szülte és nem tartós együttlét? Vajon véletlen-e, hogy az egyik „legpimaszabb” versében, A hetedikben előbb pokolbéli születéseit ecseteli, majd a nőkeresések következnek, végül megint csak a női univerzum két állócsillaga között jövendöli még búcsúját az élettől?

„S ha mindez volt, ahogy írva,

hét emberként szállj a sírba.

Egy, kit tejes kebel ringat,

egy, ki kemény mell után kap,

egy, ki elvet üres edényt,

 egy, ki győzni segít szegényt,

egy, ki dolgozik bomolva,

egy, aki csak néz a Holdra;

Világ sírköve alatt mégy!

A hetedik te magad légy”!

És vajon véletlen volt-e, hogy az utolsó nagy szerelem, Kozmutza Flóra, aki később a barát/rivális Illyés Gyula felesége lett, szintén pszichológus volt? (A magyar gyógypedagógiai pszichológia megalapítója). A beteljesülés álmában élt a költő utolsó hónapjaiban, még akkor is, ha verseiben a boldogság reménye állandó félelmekkel párosult. Mielőtt szárszói vesztőhelyére ment, így búcsúzott levélben az élettől és a Nőtől:
„Kedves Flóra!

 Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott”.

József Attilát, az igazit, azóta is keresik, koronként értelmezik, de kevesen vannak, akik eljutnak összes dimenziójához. „Fecseg a felszín, hallgat a mély” – írta, mintha megérezte volna, hogy az utókor legtöbbször csak a felszínt ragadja meg az ő poéziséből, a kor ízlésének, politikai-társadalmi közegének megfelelően. Éppen ezt az érzést ragadta meg Cseh Tamás és Bereményi Géza a József Attila című dalában:

„Egy mindenhol taníthatónak

kiosztva most már mindene,

és nem tudja megkérdezni,

hogy önnönmaga lehet-e.”

Amikor 20 évvel ezelőtt Hobo első színházi József Attila-estjére készült (nem sokkal azután, hogy elkészült Jim Morrison-könyvem, amelynek támogatója, baráti tanácsadója és lektora volt egyben…), elmondta, hogy a verseket nem ismertségük, vagy népszerűségük alapján választotta ki, hanem aszerint, hogy „melyikben találta meg a válaszokat saját kérdéseire”. Ahogyan tette korábban Morrison, később egy újabb szeretetéhes számkivetett, Vlagyimir Viszockij esetében is: ebből lett az ő „Hármasoltára” amelyben a középső ikon József Attila – milyen kár, hogy a világnyelvek globális korlátai csak a földrajzi-etnikai determináltságuknak, vagy szerzett tudásuk által kiválasztottaknak teszi lehetővé, hogy átéljék ezt a hármas párhuzamot. Talán ez egy elfogadható, bár szigorúan egyénre szabott, de mindenki előtt nyitott megközelítés ahhoz, hogy a költő kitárulkozzon mindazok előtt, akiket meg tud 75 év távlatából szólítani. És boldogok, akik megvalósulni láthatják saját életükben az Óda „mellékdalát”:

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)