2012. júl 17.

Világtágító szaxofonos: John Coltrane

írta: Göbölyös N. László
Világtágító szaxofonos: John Coltrane

Az volt a tenor- és szopránszaxofonnak, mint Charlie Parker az altnak. Az volt a jazznek, mint Bartók a klasszikus zenének. Nemcsak alapvetően újította meg hangszereinek hangzását, hanem a végletekig tágította a jazz határait, miközben az őse volt azoknak a törekvéseknek is, amelyeket ma "világzenének" hívunk. 1967. július 17-én halt meg John Coltrane.

Az Észak-Karolinából származó "Trane" (1926. szeptember 23-án született) már a 40-es évek második felében elismert muzsikusnak számított, de igazi pályafutása 1955-ben kezdődött, amikor a vele egy idős zseniális trombitás, Miles Davis meghívta őt alakuló kvintettjébe. A Paul Chambers bőgőssel, Red Garland zongoristával és Philly Joe Jones dobossal alakított együttest minden idők egyik legjobb jazzbandájának tekintik. Számtalan közös felvételük közül talán a Kind Of Blue és egy stockholmi koncert a legemlékezetesebb: hallatlanul érzékeny kettősöket ad elő a két fúvós.

Hároméves együttműködésük nem lehetett tartós, mert mindketten állandóan új utakat kerestek, és ezek az utak egy idő után nagyon eltávolodtak egymástól. Coltrane-t egyre inkább izgatták az afrikai, később a keleti motívumok (Dakar, Afro-Blue, Naima), a gyökerekhez való visszatérés, miközben vallásos megszállottsággal közelített a zenéhez. 1957-től életének és munkásságának vezérelve a "legfőbb isteni szeretet" (Love Supreme) zenéje általi szolgálat lett. A horizontjait nem csak szellemileg, hanem kábítószerekkel is folyamatosan tágító muzsikus a 60-as években megalapozta a free-jazzt, gyakran változó összeállítású együtteseiben igyekezett a lehető legkreatívabb zenészeket maga köré gyűjteni: játszott vele Eric Dolphy és Pharoah Sanders szaxofonos, McCoy Tyner zongorista, akit később felesége, a 2006-ban elhunyt Alice váltott fel, Jimmy Garrison bőgős, Elvin Jones és Rashid Ali dobosok. Az 1961-es My Favourite Things, az 1964-es A Love Supreme, minden idők legszebb jazz-mantrája és a Crescent, az 1966-os Live At Village Vanguard Again koncertlemez, vagy az 1967-es Expression megkerülhetetlen minden igazi zenerajongónak. Elmélyülés, lebegés, féktelen szabadság árad ezekből a muzsikákból, amelyekből erőt, szépséget meríthet magának az ember, Coltrane-t hallgatva úgy érezhetjük: nincsen számunkra lehetetlen, csak ki kell nyílnunk. Az 1965-ös Meditations című lemezét azoknak ajánlotta, akik „ihletet meríthetnek belőle képességeik minél jobb és jobb megvalósítására és ezáltal eljutnak egy értelmes életig.” Aki ezt a lemezt végighallgatja, akár egy emberi szív nagyságúra összesűrítheti a mindenséget. De készített variációkat ugyancsak 1965-re az OM-ra, amelyben az „eredendő szó” mellett Pharoah Sandersszel verseket kántáltak a Bhagavad-Gitából, valamint a Tibeti Halottaskönyvből is.

Coltrane számára a játék lélegzés, vérkeringés volt - utolsó leheletéig. Utolsó két évében ha lehet, még tovább fokozta saját, amúgy is őrült tempóját, amelyet állítólag LSD-vel is pörgetett. A Cosmic Music, az Interstellar Space, a Jupiter Variations, az olyan, ősforrású, mégis ízig-vérig 20. századi kortárs zene, mint a Kulu Se Mama, már az általunk befogható hangzó galaxis határain is át-áttörnek, a külvilág számára jószerével elviselhetetlenül táguló terű befelé fordulással. Fáradhatatlanul kutatta a zene belső misztikumát, a hangok és hangsorok érzelmi töltését. A zenész céljának tekintette ezeknek az erőknek a megértését és birtoklását, hogy ha kell, akár gyógyítani is tudjon velük.

E nyitottságnak egyik oka lehetett számára, hogy egész életében kereste a maga spirituális útját, sok mindenből merített, de egyik úton sem ment végig. Apja metodista lelkész volt, később feleségei, zenésztársai révén került kapcsolatba az iszlámmal, a hinduizmussal, a Krishna-tudattal, utolsó éveiben pedig a zen buddhizmussal is. A Kabbala, Afrika történelme ugyanúgy érdekelte, mint Platón és Arisztotelész írásai. Ellentétben számos kiváló pályatársával, nem ragadt le egyetlen hangszernél: elsősorban tenorszaxofonosként ismerték, de remekül bánt a szopránszaxofonnal, a fuvolával és a basszus klarinéttal is.

Coltrane alig 41 évet élt (májzsugor okozta halálát), mégis több mint 100 lemez maradt utána. Utolsó koncertjét 1967. április 23-án adta a New York-i Olatunji Center of African Culture-ban, ahol beteg testének végső erejét is lélekké varázsolta. Ha létezik harmonikus hangzavar (három ütős, két szaxofon, bőgő, dob), akkor ez volt az. Ezután már csak a csend jöhetett.

John Coltrane óriási hatást gyakorolt a modern zenére. Nemcsak a szaxofonosok útját jelölte ki Jan Garbarektől Barbara Thompsonig, de lelki atyjának tekintette őt Mahavishnu John McLaughlin, Carlos Santana (közös lemezük, a Love Devotion Surrender nemcsak a spirituális mester, Sri Chinmoy, hanem Coltrane előtti tisztelgés is), sőt, még a Doors billentyűse, Ray Manzarek is szívesen idézte fel motívumait, a Byrds Eight Miles High című dalának bevezetése pedig szintén tőle való.

A Coltrane-mítosz nemcsak a zenében él: 1972-ben San Franciscóban létrehozták a Szent John Coltrane Afrikai Ortodox egyházat, amelyhez az antiochiai pátriárka adta áldását és amely az ő zenéjén és gondolatain keresztül nyújt lelki támaszt a híveknek.

Szólj hozzá