2012. júl 18.

Szűrtreáll 4.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 4.

Az egyik reggel Életem órája 2002. január 1-et mutatott, 17.45-öt.  Akkor már egymáséi voltunk, de még nem osztottuk meg a mindennapokban ágyunkat, asztalunkat, sőt, nászunk titok volt ország-világ előtt. Aznap én fiaimmal Sousse-ban, a bazárban vízipipáztam, a srácok már napokkal korábban átestek a tűzkeresztségen, így már rendes adagot kaptak) és valódi tunéziai tevebőr kabátra alkudtunk. Életem pedig ez idő alatt otthon ódába oltotta hamarosan feloldódó magányát.

Máhátmá Gandhi nem gyalogol, hanem alacsony padlójú ökobuszon utazik és zöld kockás övtáskát visel.

Majmunka túlsminkeli és túlszőkíti magát, fajdkakas-levese elhűlt, ezért megelégszik egy túlfokhagymázott lángossal az óbudai piacon.

Agylecsendesülésem első stádiuma egy retinán inneni foszforeszkáló pont. R.E.M.-állapotomban sem veszítem el hitvallásom. Arany glóriás napfogyatkozásból tör ki napi megvilágosodásom. Rezgéscsillapító kavics leszek befelé gyorsuló koncentrikus körök gyújtópontjában.

Először régi Illés- és Tolcsvay-dalokat pengetett és énekelt magas, jellegtelen hangján, amelyet jól felerősített a hosszú, alacsony aluljáró. Kicsit Ihász Gáborra emlékeztetett, nyugodjon békében szegény, soha nem kedveltem. Voltam egyszer egy nagy fesztiválon, még 1978-ban, ahol a Piramisra váró közönség szinte ledobálta őt a színpadról. Igaz, ezen a bulin Máté Péter sem kellett nekik…Aztán következtek olyan dalok, amelyek erősen emlékeztettek a régi Illés- és Tolcsvay-dalokra, de saját, ügyetlen szövegeivel próbálta őket színesíteni. Néha bedobott valaki neki néhány forintot a gitártokba, de alig-alig álltak meg hallgatni. Egy napon azonban megtört a jég, mert egy újabb Illés-Tolcsvay ihletésű dal refrénje ezt volt: „Jézus, te vagy a király!”. Immár nemcsak megálló hallgatója lett, hanem egyikük még a refrénbe éneklésébe is beszállt. Azt nem láttam, hogy osztoztak-e a megnőtt bevételen.

Misére hívnak, díszes főpapok köröznek a templomban, miközben mindenki letérdel. Engem is felszólítanak, hogy térdeljek le, de azt sem tudom, hogyan kell imádkozni. Valami keresztény szöveget mormolnak, de nem ismerős. Mellettem térdel egy kisfiú, elhatározom, hogy őt fogom figyelni. Szájáról leolvasom az imát, de amikor a kezébe vesz három égő gyertyát és azokat különböző módon forgatni kezdi, és okkult szimbólumokat hoz létre, feladom. Nemcsak ügyes kezét nem tudom követni, hanem a rejtélyes jeleket sem vagyok képes megfejteni…

A wellness-központ férfiöltözőjének ásatag centrifugája nyugat-afrikai ritmusokra ragadtatja magát fürdőnadrágom facsarása ürügyén. Ennél csak egykori munkahelyem liftje tudott jobbat: nyitóhangjában Bartók Allegro Barbaróját véltem felfedezni, az Emersonos változatban.

Életemmel ritkán táncolunk úgy, hogy előre elterveztük volna, többnyire spontán jött ránk, és a legtöbbször Ő kezdeményezte, bár már képes volt azt is elhitetni velem, hogy tudok táncolni. Egykor a gimnáziumi nyitótáncból kikoptam, a tánctanár Lajosnak szólított, mondván, minden botlábút Lajosnak hív, majd Nepomuki Szent Jánosnak nevezett, pici, dundi partneremet pedig egy rúd Pick-szaláminak, akit a hónom alatt tartok. Tény, ő sem volt egy Ginger Rogers, de azért ez erős túlzás volt. Néhány éve Életem már azt is elérte, hogy nagy nyilvánosság előtt, a Duna-parton a francia utcabál keretében Jacques Brel-dalokra keringőzzünk, ráadásul éppen az Amsterdamra, amin mindig majdnem elsírom magam. Egyik este ezen is túltett. Egy léha, bár néhol komoly Walter Matthau-filmet néztünk, amelynek leggyengédebb jelenetében felhangzott a Beatles Somethingje. Édesem azonnal felpattant a kanapéról, és kánikula ide, neglizsé oda, egy bújós-tapadósba invitált. Pedig ezt a dalt közös életünkben csak egyszer hallgattuk eddig: amikor George Harrison meghalt, a Concert For Bangla Desh-sel emlékeztünk rá. Ideje lenne az Abbey Roadot is végighallgatnunk. Azt még Rómában kaptam meg, 1969 karácsonyán, együtt a White Albummal. Anyám a csomagolásra még egy Beatles-fejet is rajzolt, gombafrizurával. Hogy melyikük volt, nem tudom, de nem is volt lényeges. Lehet, hogy egy mélylélekbúvár megmagyarázná, hogy azóta szeretem a fényes, savanykás, lédús zöld almát, amióta megláttam az Apple címkéjét. Akkoriban járta az az ostoba hír, hogy Paul meghalt és a Beatles-ben csak egy hasonmása szerepel. Körülbelül 10 percig hittem el, pedig akkor még nem élt bennem olyan erős kritikai szellem a bulvársajtóval szemben, mint manapság. Igen, én is átmentem az Abbey Road zebráján, 1990-ben. De egyedül, mert nem volt éppen kivel megosztanom. Amikor hajdanában zenésznek készültem, megvettem kettőt a lemezről nálunk kiadott négy kottafüzetből. Az egyiknek hátlapján Lennon volt, John Ono Lennon képaláírással. Ezekből sem tanultam meg kottát olvasni.

Egy elhagyott futballpályán állok és keresem a kijáratot a szerencsétlen EB-döntő verítékes éjszakáján. Kijárat sehol. Meglátok egy felszállni készülő varjút és pányvát vetek rá. A varjú azonnal felszáll és magával ragad engem, én pedig boldogan elengedem a Földet és felszabadultan integetek az odalent maradottaknak.

Minden vizsgázóm után a közeli metróállomáson veszek egy hagymás bagettnek nevezett pékárut. Előtte végignézem az egész kínálatot, végül azonban mindig ennél kötök ki, mert vagy drágállom a többit, vagy pedig hússal vannak töltve. Pedig a hagymás bagett egyre rosszabb és egyre szárazabb, a hagymaíz is csak nyomokban maradt meg benne, de a rituálét nem hagyom veszni.

Egyetlen szentet ismerek, Szent Ritát, a lehetetlen kívánságok védőszentjét. Mindennap vele fekszem, vele ébredek. Ő is velem.

Egy szállítmányozási cégnél dolgozom, és magának az amerikai elnöknek kell egy fuvart teljesíteni. Az utolsó pillanatban azonban jön a hír, hogy az elnök váratlanul meghalt, és most össze kell ülnie a világ konklávéjának, elvégre a világ urát kell megválasztani, és ezt nem lehet az egyszerű népre bízni.

Azt már sejtjük Szindbád óta, hogy miért pucolják a nők dühödten a sárgarépát. Azt azonban a mai napig nem tudom, hogy a nők miért teszik mosogatáskór a késeket és villákat hegyükkel felfelé az evőeszköz-szárogatóba.

Egy pár egy nagy tömegrendezvény során elszalasztja az utolsó alkalmat, hogy kibéküljenek. Már mindent elrendeztek különélésükhöz, csupán abban nem tudtak megegyezni, hogy melyikük eteti kerti halastavuk barátságos élőlényét, amely naponta nő és növeszt újabb fejeket.

Szauna, csupa férfi, halk beszédek. A leghalkabb közülük két kopasz fiatalember, akiknek szinte teljes felsőtestüket egységes sötétség borítja, nem látszik a félhomályban, hogy tetoválások. Később találkozom velük a szauna előtt, jégkásával dörgölik magukat, én is beállok közéjük. Akkor látom meg a tetoválások bőrbe vésett szőnyegét rajtuk. Rajzok, írások, garmadával. Az egyikükön gót betűkkel: ABSTINENCE. A másikon ugyancsak gót betűkkel: A VÉR KÖTELEZ! Az utóbbi valami koncertet mesél jégdörgölés közben. Nem vesznek rólam tudomást, pedig sem az absztinensek, sem a vérszerződők nem az eseteim.

Anna gyermek színjátszó csoportot alakított Ravensbrückben, a „nők poklában”. Ő maga piros-kék bohócruhába bújt, hogy el ne árulják őt vörös szeplői és macskazöld szeme. A kicsiket mind talpig zöldbe öltöztette, hogy elvegyülhessenek riadó idején a fegyőrök között. Az egyik riadónál már úgy tűnt, hogy el tudnak menekülni, amikor váratlanul eléjük ugrott két fegyvernő, akik nikkelbolhának öltöztek. Nem zártak azonban elég szorosra, így Anna és az összes gyerek kifuthatott a végleges szabadságba. Anna soha nem járt Ravensbrückben, túl későn született hozzá, vörös szeplői sem voltak, csak a génjei fogták fel ezt az üzenetet, én pedig megálmodtam helyette.

A lekvárfőzés egy párkapcsolatban fontos intim cselekedet. A kavargatás közbeni „véletlen” egymás érésektől a lekvár aranyló-vöröslő-csillogó színeiben való gyönyörködésen át a végén a lábosok ujjaink általi kitörölgetéséig, és az édes ujjak leszopogatásáig. Azt nem tudjuk eldönteni, hogy melyik lekvár a legerotikusabb: a rebarbara, az eper, a barack, vagy a szilva. De a meggybefőzés és lecsó-eltevés sem fadaraboknak való….

Szólj hozzá