2012. júl 28.

Szűrtreáll 5.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 5.

Halogén molylepkék a hőség hatsávos körforgalmában.

Egy mezőn álló, stúdiónak mondott faházba igyekszünk négyen vagy öten, szűkre szabták az időnket, hogy felvegyük végre első lemezünket. Amikor becsengetünk, valaki hatalmas farkaskutyákat ereszt ránk. Kettő engem kap el, fogaik közé kapják mindkét kezemet, de nem harapnak, csupán sakkban tartanak. Így legalább lesz egy alibim arra, hogy miért nem készült el soha az a lemez, amit már 14 évesen megálmodtam, de egy belvárosi, tökéletesen hangszigetelt szobában felvett néhány darabon kívül semmi nem maradt, azok sem nálam, ha egyáltalán megvannak még. Legalább a szövegeket megőrizhettem volna, de áldozatul estek a tízévenkénti szellemi nagytakarításnak.

Fecskelány egy nagy tömegétkezdében, rongyos ruhákban, felpüffedt arccal koldul, mellette egy másik, szétesett vonású lény, fiú, vagy lány, nem tudom. Amikor meglátnak, összebújnak, próbálják arcukat eltakarni, nehogy felismerjem őket. Mint a Ben-Hur leprás női. Engem azonban nem tudnak becsapni, és Fecskelány rögtön könyörögni kezd: most megbukott előttem, pedig milyen büszke volt arra, hogy sok-sok év után ismét ember lett belőle, de újra elsodorta az élet, semmi másra nem vágyik, minthogy ismét átadja magát a masszírozásomnak, mint sok-sok évvel korábban, amely az első lépés volt a kijózanodásához. Én úgy érzem, hogy előbb inkább ötven botot érdemelne, mint abban a régi kínai darabban, amelyben egyes mondatokat énekelve mondott el egy furcsa rendezői koncepciónak engedelmeskedve. Abba is beleegyezne, ha ez a helyzet most titokban maradna, de csak tőlem fogadná el a büntetést, senki mástól. Amikor egy pillanatra félrenézek, egy egérutat keresek, ahol mindkettőjüket észrevétlenül ki tudom ebből a teremből csempészni, Fecskelány azonnal rendel egy üveg azonosítatlan italt, amelyre a pincér csak annyit felel: ha eddig ennél jobbat is ittak, nem ajánlom. A két nő azonban hajthatatlan – rémülten hátrálok kifelé, és abban reménykedem, hogy csak összekevertem Fecskelányt valakivel…

Bisztrószag szűrődött be erkélyünkről. Hogy mi is ez pontosan? Egy füles fémedényből feltálalt cérnametéltes csontleves illata, amely a 60-as évek első felében Lágymányoson, a házunk földszintjén lévő kisvendéglőből áradt fel. Terasza és konyhája ugyanis éppen a mi ottani erkélyünk alatt volt. A teraszon, amikor az étterem nem használta,  fociztunk vagy verekedtünk, szüleink pedig pompásan bele tudtak szólni odafentről. Mi a Bisztróba legfeljebb fagyizni jártunk, de volt egy kiváló tudós ember, akadémikus, aki mindig ott fogyasztotta el zöldborsós omlettjét válása után.

Még gyermek Kékasszony és Kékfarmerdzsekis Fiú csókja a Sárgaköves Útnak is beillő, Város-kerítő Kőpárkánynál, mielőtt elkészíttetik magukról első és egyetlen közös, fekete-fehér fotójukat. Az álom után tizenkét nappal megszületik Kékasszony unokája.

Auránk az aranyövezetben, árfolyama állandó.

Amióta nem ragaszkodom görcsösen a mindennapi meditációhoz, minden perc mélyebbre és messzebbre utaztat.

Hőhullám ellen belegyalogolunk a Dunába Életemmel, talpunk alatt millió apró kavics. Ismeretlen, fáradhatatlan kutyákkal játszunk, élvezzük a nyugodt hullámverést, szemünkkel, lelkünkkel, összebújva fogadjuk be a nyáresti friss-meleg szellőt.  Egy vizsla, mint valódi vadász, egyre közelebb lopakodik egy kövön ülő dolmányos varjúhoz, de a mesebeli vén madár az utolsó pillanatban unottan felrepül. Nagy sétahajó halad el lomhán előttünk, a kicsapódó sűrű hullámokat egy fiatal eb ugatja harsányan, és próbálja elkapni őket, mint túlmozgásos zsákmányokat, persze nem jár sikerrel. „Sok nő lesz beteg az idén” – állapítja meg Életem, amikor meglátja a parton végig fehérlő cickafark-virágokat. A folyó felett megjelennek kedvenc sirályaim. „Következő életemben sirály szeretnék lenni” – mondom, de Édesem láthatóan még nem barátkozott meg ezzel a reinkarnációs perspektívával. Tulajdonképpen az is jó lenne, ha két nagy, fényes kő lennénk egymás mellett a mederben, amelyek a víz sodrásában egyesülnének.

Tenyeremzaftos egy 40 éves BASF kazettáról. Működik, nem gyűrődik, nem nyávog, szól, mint az állat! Gombszemű Gombóctündérem kedvence volt Jimi Rainbow Bridge-e mellett. Love Like A Man, As The Sun Still Burns Away, Goodmorning Little Schoolgirl (még mielőtt megismertem volna Johnny Winterét) alapfokú riff-tanfolyam, gitáron, basszuson egyaránt. Hogy minden Alvin Lee-nóta egyforma? És a Think About The Time? Micsoda kindermacher, üveghang-gitárral! Mi is nyomtuk a Városban, de a gitárszólót Jodley vette át orgonán, én pedig susogtam, mint egy jól fejlett lombkorona. A Help Me-t nem kísértettük meg, meghagytuk a Főnöknek. Kicsit leszakadt az összes állam, amikor a tabáni blues-bulin lenyomta, szűk 12 percben. Amúgy is tök jó fej volt, sátrában fogadott, megtudtam róla, hogy piros gitárjának külön jegyet vesz a repülőgépen, soha nem adja fel csomagként. Csak Zacskó nem jutott be hozzá, kis híján ölre ment egy túlbuzgó magyar rendezővel. A végén már azon ment a vita, hogy ki köcsögözte le előbb a másikat. Akkor még nem sejtettem, hogy egy napon Életem a Help Meből egy olyan szenvedélyes táncba öltözik, hogy a Hétfátyolos korhatárnélküli matiné hozzá képest. El is cipeltem őt az első adandó alkalommal, amikor Alvin újra Pesten járt, hogy ő is hallja ezt a forró segélykiáltást. Erre ez a mocsok vén péklapátor képes volt nem eljátszani…

Napholdegyenlőség mágneses pólusainktól Egyenlítőnkig. A légzőgyökeres életerő tengely körül.

Kiderítették, hogy éppen ötven éve csapott először a húrok közé a Rolling Stones. És, nincsenek véletlenek, a 40 éves BASF-kazetta másik oldalán az egyik legkedvesebb Stones-lemezem döng. A Sticky Fingers, 1971-ből – ki bánja a Warhol-borítót! – amelyen éjfélkor korbácsolják meg a fekete rabszolganőket, ahol rágtatnak takaratlan, fényes egünkön a vad lovak, amikor indulnunk kell, mert szólt az Úr, aki übereli Morphin Nővért is. És Mick Taylor hihetetlen finomságai, kár, hogy túl jó volt nekik… És kislemezeim között őrzöm a Jumpin’ Jack Flash/Child of The Moon eredetijét, amelyet még nagynéném szerzett be valahonnan. A lemezborítót az olasz Giovani című lapból vágtam ki és ragasztottam fel a tasak két oldalára. Az is kiállta az évtizedek és a 13 költözés próbáját. Mick Jagger, mint „ronda, öreg nő” sunnyogott be családja élén 2003 szeptemberében egy brüsszeli pizzeriába, a sort egy kétméteres néger testőr zárta, aki később eltakarta előlünk a Főnököt – azaz, hogy a hóna alatt csak láttunk valakit.

Az Amadinda tibeti lemezén minden lejátszásakor változik a darabok sorrendje. Lehet, hogy már belülről hallgatom?

Meggyilkoltak egy szép, fiatal rendőrségi pszichológusnőt. Ismertem egyet, akinek ez volt a főállása, máskor pedig alkoholistákkal zárkózott be egy szobába, hogy lelküket szelíd jósággal felboncolja. Ő már nem volt fiatal, talán szép sem, mégis áradt belőle a vonzerő, talán a hangjának köszönhetően. Együttműködésünk kreatív volt, végső soron mégis eredménytelen, mert túlságosan közel engedtük egymást önmagunkhoz és mindketten megsértettük a 10. parancsolat alpontját, mely szerint gyógyítódat, illetve páciensedet ne kívánd. Ő engem Szindbádnak nevezett, de Majmunkának túl fiatal volt, Fruzsina vagy Setétke pedig már nem lehetett. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy sosem fél-e. Valamivel elütötte a választ. Pedig nyilván elég lett volna egy rossz pillanat és esélye sem lett volna segítséget hívni. Persze nem tőlem kellett félnie, én iránta való dühömet kiírtam magamból, mint életem során szinte mindig.

A levendulaszemű lottóslány profilt váltott, amióta kis kalyibáját kiszélesítették, és egy kávézót is mellékeltek hozzá. Attól kezdve erősebben sminkelte magát és nem vett fel többé melltartót. Nem telt bele két hét, már törzsvendégei lettek, főleg idősödő férfiak, akik lottó- és egyéb szerencsejáték töltögetése közben nem értek rá kvaterkázni, most azonban egy kávé, vagy némi ital mellett kiönthetik a szívüket. És a lottóslány, aki eddig is kedves volt mindenkivel, most már előveheti pszichológusi tudományát, amely minden pultosnak született képessége, felkészülhet a magukat a vállán kisírókra, az örök nyerőkre és vesztesekre, akik talán éppen egy nála vett szelvénynek köszönhetik tündöklésüket és romlásukat. Tizenöt évvel ezelőtt lehet, hogy én is páciense lettem volna. Akad neki majd nélkülem is bőven. Nekem elég a nyeremény is tőle.

Már megint költöznek az emeleten, mellettünk. Régen egy hajdani Don-kanyari túlélő volt  a szomszédunk. Marci bácsit úgy megviselték a háborús élmények, hogy egy hangosabb házibulit, vagy keményebb zenét is tüzérségi támadásnak vélt, de aztán megbarátkoztunk. Amikor meghalt, néhány évig átjáróház volt a lakása, követni sem tudtuk, hogy ki költözik oda. Aztán jött egy katonanő, aki éveken át versenyt csapkodta az ajtót kiskamasz lányával – egymásra próbálták felhívni a figyelmet. Most azonban elege lett, és külföldre távozott új barátjával. Csak annyit láttunk belőle, hogy hordárok vittek egy százéves hajókoffert. Szinte másnap már láttuk, hogy valaki beköltözött: éppen egy mosógépet cipeltek fel neki. Félig az ajtó mögül láttuk. Egyelőre semmit nem tudunk róla, de Életem, a család nagy kommunikátora, valószínűleg az első adandó alkalommal szóba elegyedik vele. Amióta együtt lakunk, azóta ismerem én is a panelház lakóinak többségét, őt még emberi kapcsolatokra szocializálták és nem törődik az elidegenedéssel. Életem első lakóházában, Albertfalván, a nyitott folyosón egy új lakó még végigjárta legalább az emeletieket, innentől kezdve ajtó-ablak nyitva volt előtte. A panelben ablak nem nyílik folyosóra, az ajtók előtt pedig rács van, az ajtón belülről hevederzár.

Bartók Béla 2:20 percben jelölte meg az Allegro Barbaro hosszát. Temesi Feri „lelköm” – ő mondta! – szíves közlése. Ami ennél hosszabb, az lassú. Csakhogy az idő a Zenében még a hétköznapoknál is relatívabb. Egy 70-es évek végi felvételen (első Bartók-összkiadás, bakelit) Ránki Dezső játssza, 2:24-ig. Alig 4 másodperc, mégis mintha lassúbb lenne. Pedig nem az, csupán visszafogottabb, elegánsabb, mint maga Ránki. Egy 1987-es németországi koncertfelvételen Kocsis Zoltán adja elő. (YouTube). 2:31, mégis, mintha végigrohanna az emberen, még a pianóbb középrész is. A nyugtalan zsenik bocsánatos száguldása, a jótékony ősvadság. Emerson, Lake & Palmer? 4.00 és 4:40 között élőben,  stúdióban 4:35. Persze ők alaposan áthangszerelték, az eleje és a vége orgonával megy (nem is szólva Lake basszus-belépőjéről, Palmer miniszólójáról), ellenben Emerson durvábban dörömböli a középső részt, mint bárki más. Az eredetit is tudta volna, ha nem bukik meg az örökösök csökönyösségén. Talán ezért nem játszotta soha Budapesten, holott már legalább háromszor járt itt. Pedig magának Bartóknak biztosan tetszett volna, még be is szállt volna egy duettre Keith mellé. Szerencsére a Mester is itt hagyta a maga Allegro Barbaro-ujjlenyomatát: 2:40 (szintén YouTube). Egy hallgató kommentje: „Ez lenne a heavy metal?”

Egy Férfi és egy Nő szégyenlősebb vetkőzéskor, mint amikor már teljesen meztelenek. A természet nem rejtőzködik.

 

Szólj hozzá