Írolvasgondol

 Jim Morrison 1970-ben még azt üvöltötte, hogy „bizonytalan a jövő, de mindig közel a vég” („The future is uncertain, the end is alway near”). A következő évtizedekben a punkok, a darkok, majd a grunge műfaj legjobbjai, akik a The Doors-ra, a depresszióját később öniróniával kezelő Lou Reedre és Iggy Popra esküdtek, a „nincs jövő” („no future”) sommás életfilozófiájából indultak ki. Közülük ketten fiatalon a halált választották, egy „közbülső láncszemet” azonban több mint 30 éve a „végzet kerülgeti”, de krónikus hipochondriáján kívül más komoly baja nincsen.

„látva a szörnyűségeket
homokba temetve
megfogjuk kezünk
ez kevesek szűk menedéke

én - a jégkorszakban élek

semmi nem tart meg semmi sem illik
a fagyhoz ajkadon nincs mosoly
a jégkorszakban élünk

keressük a másik utat
látjuk őket rejtőzni az ajtó mögött
élet a lyukakban és avitt deszkák között
kicsit többet reméltem

én - a jégkorszakban élek

semmi nem tart meg semmi sem jó
bele a fagyba ajkadon nincs mosoly
a jégkorszakban élve”

(Ice Age)

Így énekelt Ian Curtis, a manchesteri Joy Division együttes frontembere, aki 1980-ban (a rock legsötétebb évében, amikor 10 hónapon belül elment Bon Scott, az AC/DC énekese, John Henry Bonham, a Led Zeppelin dobosa és megölték John Lennont), május 18-án végzett magával, egy nappal azelőtt, hogy a banda amerikai turnéra indult volna. (Milyen baljós egybeesés, hogy Bonham is épp egy amerikai turné indulása előtti napon itta magát halálra…) A magas intelligenciájú, művelt Curtis állítólag gyerekkora óta hajlamos volt a begubózásra, és kamaszkorában tört ki rajta az epilepszia. Miután azokban az években Nagy-Britannia a 60-as évek csillogása után mély letargiába zuhant, elmélyült a gazdasági-társadalmi válság, a közhangulat, a kilátástalanság csak erősítette ezt az életérzést. Voltak, akik dühüket szinte anarchista lázadásba öntötték, mint a The Clash, a Joy Division viszont az emberi „sötétség” legsötétebb mélységeiben kutatott. Jellemző, hogy az énekest valami perverz vonzalom kötötte a második világháború, a nácizmus borzalmaihoz – erre utal az együttes neve is, amely a koncentrációs táborokban létrehozott bordélyok neve volt – kedvenc költője Paul Verlaine volt, a halála előtti estén Werner Herzog Bruno vándorlásai című filmjét nézte meg egy pusztulásba rohanó szellemi fogyatékosról, és elolvasott egy részt Misima Jukio Egy maszk vallomásai című regényéből. Misima éppen 10 évvel korábban, miután elvetélt tervezett „szamuráj-puccsa”, rituális öngyilkosságot követett el.

Aligha tűnik belemagyarázásnak, hogy Curtis mély, szenvtelen hangja mintha „a sírból jönne”, talán leginkább a Decades című dalában és a háttér minimalista zenéje is valósággal maga alá temeti a hallgatót.

„megfáradva szívünk elveszett örökre
eltűnt már az izgalom az üldözés félelme
e rítusok kitárták
vándorlásaink ajtaját
nyitnak és csapódnak
arcunkba vágódnak”

Ian Curtis és a Joy Division alig néhány éves pályafutásával kultuszt teremtett a kietlenségnek, és számos követője akadt ennek az „életideálnak”. Magyarországon a 90-es években a Hold, valamint a nálunk letelepedett amerikai David Bronstein vitte tovább ezt a vonalat. Néhány év múlva Bronstein ugyanúgy eldobta magától az életet, mint Curtis…

Ugyancsak a mélységes pesszimizmus szövi át keresztül-kasul a The Cure életművét, amely gyakorlatilag azonosítható fekete-fehér sminkes, vérpiros szájú, tarajos sül hajú énekes-szerzőjével, Robert Smith-szel. Bár valójában soha nem derült ki, hogy az ő begubózása, az öregedéstől, betegségtől való rettegés, miközben a halálvággyal viaskodik, mennyire póz és mennyire egy kóros személyiség ellentmondása, mindenesetre divatot csinált külsejével – főleg a 80-as évek végétől jelentek meg nálunk is a „darkok”, ezen belül a Cure-rajongó „grouftie”k (kriptalakók) amikor gyönyörű lányok voltak képesek hovatartozásukat demonstrálni szörnyű „álarcukkal” – és milliókat hódított meg „kómás” zenéjével, a sírógörcs határán táncoló hangjával.

„Édes vagy álom

laza állú

zöld szemű

dörzsöld orromat

jeges cukorral

simán ahogy

ez a hideg és halálos

penge csókolja a gyümölcsöt

lágyan szelíden lélegezve

bőröd alatt

kiürítelek

olyan üres leszel

mint egy fiú” (Icy Sugar)

Smithről köztudott volt, egy időben erősen ivott és drogozott is, úgy látszik azonban vannak szerencsések, akik büntetlenül játszadozhatnak élettel és halállal.

Nem volt azonban játék a grunge nagymesterének tartott Nirvana vezetője, Kurt Cobain számára. A két méter körüli, balkezes Cobainnek "halmozottan hátrányos helyzetű" volt a gyerekkora: hétéves korában Ritalin-kúrára ítélték hiperaktivitásból eredő magatartási zavarok miatt - ez volt első drogfüggősége, amely sokak szerint később heroinistává tette. Egy évvel később elváltak a szülei, és ezt később sem tudta feldolgozni magában. Ráadásul a középiskolában, miután egy meleg diáktársával barátkozott, többször vált a homofóbok áldozatává. Érettségi előtt két héttel derült ki, hogy nincs elég pontszáma ahhoz, hogy leérettségizzen. Miután nem volt hajlandó munkába állni, anyja kitette otthonából - egy ideig barátoknál, pincékben, sőt, még híd alatt is lakott. Végzetes volt 1989-es találkozása Courtney Love-val, későbbi feleségével. A Nirvana-rajongók a mai napig az énekesnőt tartják Cobain halála okozójának, azzal, hogy erősebb egyéniségével valósággal rátelepedett, és nemhogy ihletője lett volna, mint az időnként hozzá hasonlított Yoko Ono John Lennonnak (a felvetés is sértés Yokóra nézve),  hanem tönkretevője, aki, miközben a maga jóval kisebb tehetségét próbálta kedvese hátszelével kamatoztatni saját együttesével, a Hole-lal, nemhogy kivitte volna a kábítószer-pokolból Kurtot, hanem még mélyebbre taszította benne.

„csendet

itt élek

itt vagyok

csendben

tisztán fényesen

ez vagyok

elmúlok

erôszakos

halál

izgalom

vár

holtan

pokol vár

itt vagyok

immár

nincs tovább

halál

ezt nekem

pokolra

börtönbe

velem

bûn mögöttem

itt vagyok

halálos esélyem”

(Endless, nameless)

Akár végrendeletként is olvashatjuk Cobain egyik utolsó dalának a szövegét. Búcsúleveléből kiderült, hogy a végsőkig megcsömörlött a rock-sztár léttől, a magánéletébe való media-vájkálástól, miközben úgy érezte: becsapja azokat, akik rajonganak zenéjéért. 1994. április 5-én seattle-i házuk padlásán főbe lőtte magát. Nem érte meg 28. életévét sem.

Kurt Cobain egyike lett azoknak a kultikus figuráknak, akik a “szép, fiatal és halott” hármas bűvkörben bálványoznak a mai napig. És egyike lett a modern művészet és show-biznisz értelmetlen elmúlásainak.