2012. okt 08.

Vendégség

írta: Göbölyös N. László
Vendégség

Amióta Életem Párjával utazunk a világban, kedvelt szokásunk, hogy – túl egyes városok nevezetességein, híres természeti szépségein – elindulunk csak úgy toronyiránt, amerre a lábunk visz. Így tettünk szeptember végén Törökországban, Alanyában is, ahol a csodás és megfoghatatlan Tenger mellett fel akartuk fedezni egy kicsit a város mögött húzódó zöld-kopár hegyeket is. Persze csak módjával, hiszen ezek ezer méter felettiek, és 35 fokos hőség sem teremtett a hegymászáshoz ideális körülményeket.

De azért mentünk rendületlenül felfelé, felfedeztük a banán- és gránátalmafákat, gyönyörködtünk hibiszkuszokban és leánderekben, láttunk öreg, de megmenteni kívánt, többszörösen alátámasztott fákat, szerény házakat, miközben újra és újra rácsodálkoztunk az Alanyai-öbölre táruló felejthetetlen panorámára.

Dél körül járhatott az idő, a közelben egy mecsetből egy müezzin is megszólalt, amikor leroskadtunk egy ház kőpárkányára, elkortyolni maradék, meglangyosodott vizünket. Már indulni készültünk, amikor megpillantottunk egy kövér, meghatározhatatlan korú török asszonyt, egyik kezében egy tálcával, míg a másikkal felénk intett: „csáj” – ismételte többször is.

A meglepetéstől szóhoz sem jutottunk, de nem haboztunk leereszkedni az udvarba. Életem később elárulta (ő remek megfigyelő), hogy az asszony már korábban többször kinézett a házból – biztosan arra volt kíváncsi, hogy nem sántikáltunk-e rosszban –  végül úgy döntött, behív minket. Az egyszerű, falusi ruhás, kedves mosolyú asszony tálcáján két pohár mentatea, némi teasütemény és friss füge várt ránk! Sebtében „széket” is kerített – Páromnak egy fatuskót, én pedig leültem egy másik kőpárkányra – asztalul egy felfordított papírdoboz szolgált.

Szép lassan kortyoltuk a teát, majszoltuk a fügét, a kekszet, a verbális kommunikáció azonban igencsak szűkre sikerült. Az asszony ugyanis nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, mi pedig csak néhány szót tudunk törökül, Páromnak köszönhetően, aki bárhol járunk, megtanulja a legfontosabb szavakat, kifejezéseket a helyi nyelven és ezeket bátran használja is, mégis olyan volt, mintha teljesen értenénk egymást. Azt tudtuk mondani, hogy magyarok vagyunk „biz madzsariz”, aztán kölcsönösen eldicsekedtünk gyermekeinkkel, és az asszony végül még azt is megengedte, hogy ha egész alakos fotót nem is, de egy portrét készítsünk róla. És közben megtanultuk, hogy a fügét „indzsernek” (incer) mondják.

Alig 20 percet töltöttünk ennek a kedves asszonynak az udvarában, de maradandó élményt kaptunk tőle. És egy újabb tanítást arról, hogy a jó emberek mindenütt, mindenhol megértik egymást, bíznak egymásban, anélkül, hogy bármit is tudnának a másikról.

Ilyen egyszerű dolog a béke. És e felismeréshez egy törökországi hegyi úton kellett mennünk egy szeptemberi napon, délidőben.

Szólj hozzá