2012. okt 10.

Serefe!

írta: Göbölyös N. László
Serefe!

Nemcsak testünk-lelkünk kalandozik, amikor idegen országba utazunk (számunkra az idegenség körülbelül negyedórával repülőgépünk leszállása után megszűnik), hanem ízlelő szerveink és gyomrunk is. Az elmúlt évtizedben jószerével az egész Mediterráneumot sikerült végigkóstolnunk, most  annak keleti csücskébe, Törökországba vetődtünk, hogy megteljünk ízekkel és illatokkal is.

Persze a török ízek már sokaknak ismerősek itthon is, hiszen az utóbbi évtizedben számos török étterem, gyorsbüfé nyílt. Azért mégis más a helyszínen pákosztolni, mert az ízekhez a légkör, az emberek, a nyelv is hozzátartozik.

Nagy szerencsénkre Alanya városában, a Földközi-tenger egyik legszebb öblében egy olyan szállodát fogtunk ki, amely nem a hagyományos nemzetközi turistakosztot kínálta (egy alkalommal a hotel nyilvános éttermébe betévedő nyugatiakat, akik cordon bleut óhajtottak vacsorázni, udvarias mosollyal voltak kénytelenek elküldeni…), hanem 12 napon át belevethettük magunkat a török konyha rejtelmeibe. Másik nagy szerencsénk, hogy a szállodában nem volt „all inclusive” ellátás, csupán félpanziós svédasztalos rendszer, különben alighanem túlsúlyt kellett volna fizetnünk a repülőjegy mellé magunk után…

Lehetetlen az összes finomságot felsorolni, így csak kedvenceinkre szorítkozom.  Nagy becsben tartják például a spenótot. A túrós-spenótos-petrezselymes tekercs egészen kiváló, de különböző párolt változatban is gyakran szerepelt az étrendben. A legjobban azt a verziót szerettük, amelyet vöröshagymával, fokhagymával, reszelt sárgarépával és korianderrel készítettek. Nem hiányozhatott a paprikába vagy szőlőlevélbe töltött fűszeres-rizses dolma, a sült és a rántott padlizsán és cukkini, sőt, igazi vega csemege volt az olajban sült bundázott sárgarépa. leves is jutott minden napra, nekem a leginkább a paradicsomos lencseleves jött be. És ha már lencse: nem lehetett kihagyni a mercimek köftét sem, amely nem más, mint vöröslencséből készült darált finomság. És mindezekhez a sok zöldség, ruccola és madársaláta, petrezselymes lilahagyma, fokhagymás joghur tés természetesen a különféle olajbogyók.

Persze a húsevők sem maradtak éhen, a kebab mellett megkóstolhattuk például a szerencsendiós-borsos albán báránymájat, amelynek tálalásakor jó volt időben érkezni, különben a siserahad egy falatot sem hagyott belőle.  A desszertekben is visszaköszönt a Kelet a baklavával, illetve a „Kemál pasának” nevezett kis mézes piskótákkal.

A reggelik sem voltak éppen „kontinentálisnak” nevezhetők, bár itt az európai ízlést is figyelembe vették, hiszen volt többféle tojás, felvágott, virsli, müzli is. De azért mégis az volt az igazi, amikor juhsajttal csipegettük a különböző aszalt gyümölcsöket, vagy amikor füge- és szőlőlekvárt, vagy fenyőmézet nyalogattunk. Itt jelent meg a tahin nevű szezámmag-szósz, amelyet, ha szőlőlekvárral kevertek, egészen egyedi állagot és zamatot nyert (ekkor már pekmez a neve).

Ejtsünk néhány szót a gyümölcsökről is, amelyeknek királya a kívül élén sárga, zöld foltos, belül csaknem fehér, csodásan édes dinnye volt, de örömmel rágcsáltunk egy kicsiny, kemény, almaszerű bogyót is.

Asztali örömeinket csak tetézte, hogy a konyhai személyzet és a felszolgálók, Deniz (akinek a neve „tengert” jelent), Erkan és Murat, valóságos vizuális költeményeket tálaltak elénk, és ha egy-egy ismeretlen étek felől érdeklődtünk, büszkén osztották meg velünk a török konyha titkait. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik fotózták az ínycsiklandó, színes tálakat.

És ha mégis elnehezültünk, akkor jöhetett egy jóízű, hideg raki, a török ánizspálinka. Ugyanúgy vízzel hígítják, mint a görögök az uzót, vagy a franciák a pastist, de, mint minden, ez is tisztán a legjobb.

Ezek után nem marad más, mint e titkokat magunkévá tenni és kipróbálni saját konyhánkban is. Serefe! – azaz egészségünkre!

Szólj hozzá