2012. dec 01.

Kiút

írta: Göbölyös N. László
Kiút

Olaszországi tudósításra küldenek egy néhai kollégával, aki bejárta az egész világot tudósítóként, de éppen Itáliában soha nem volt. Két autóval megyünk, mert az egyik már tele van, ezért én külön megyek, ráadásul én megyek elől, mert ismerem az országot.

Hamarosan rájövök azonban, hogy eltévedtünk, lehet, hogy egészen másutt járunk. Azt mondják, Salernóba érkeztünk, de a tenger sehol, egy hegyen álló középkori város, ahol éppen várjátékokat tartanak. Nagy nehezen kikeveredünk innen, de megállunk egy futball-pálya mellett, ahol kedvenc kapusom, G.B. parádézik egyedül egy kamera előtt. Portréfilmet forgatnak róla. Kérem, hogy hadd nézzek bele az elkészült filmbe, kiderül, hogy egyetlen jó szó sincsen róla, az összes felvétel olyan pillanatot örökített meg, amikor éppen lepkézett, de nem törődnek felháborodásommal.

Megyünk tovább Pisába – adja ki az ukázt néhai kollégám – itt van a szomszédban. Ami persze nem igaz, de ráhagyom. Meg is érkezünk az állítólagos Pisába, modern, koszos nagyváros, amelynek közepén lepusztult bérházak állnak, Ferde Torony, Battistero egy szál se. Kezd elegem lenni, ráadásul a kivezető utat sem találjuk. Anélkül, hogy szólnék a kollégának, kiszállok a kocsimból, a csomagtartóból kiveszek egy biciklit, és elindulok az egyik bérházba, hogy a háztetőről körülnézzek, merre visz az út. A házba érve javasolják, hogy a biciklimet, amivel körüljárom a tetőt, küldjem fel lifttel, alig 700 forintba kerül, a csigalépcsőn, amelyen fel kell menni, úgysem fér el. Így cselekszem, mégis előbb érek fel a nyolcadik emeletre, mint a kerékpár. Körülnézek és csak pusztaságot látok, sehol egy település!

El is feledkezem a bicikliről, leszaladok, hogy visszaszálljak a kocsiba. A ház kijárata azonban egy teljesen más utcára vezet, ultramodern negyedben kötök ki. Fogalmam sincs, hogy hol tettem le a kocsimat, benne van minden holmim, még a telefonom is, egyedül a szemüvegemet vettem magamhoz. És csak arra emlékszem, hogy a kocsim sötétkék volt, még a márkája, sőt, a rendszáma sem jut eszembe!

Teljes kétségbeesésemben elindulok kifelé a gyalog a városból, észre sem veszem az embereket az utcákon. Kijutok egy dombra, amelynek tetején egy világos, széles ablakos kis ház áll. Benyitok, egy hosszú fekete hajú, jellegzetesen olasz mosolyú fiatal nő fogad, körülötte férfiak, nők. Látja, hogy bajban vagyok. „Dimmi tutto” – mondja, vagyis „mondj el mindent”, de a kifejezésnek van egy olyan értelme is, hogy „ne kímélj”. Még szerencse, hogy olaszul nem felejtettem el és töviről hegyire elmesélem neki ezt az egész hihetetlen utat. Meg sem lepődik semmin. „Adok neked egy mobiltelefont és pénzt, hamarosan hazajutsz” – mondja, mire én sírva kezet csókolok neki. Hiába, az olaszokat mindig is szolidáris, segítőkész embereknek ismertem, most sem csalódtam bennük.

Arra gondolok, hogy felhívom Életemet, keresse ki a számítógépemből néhai kollégám telefonszámát, hogy kapcsolatba léphessek vele és hazataláljuk. Csak akkor villan át az agyamon, hogy a kedves olasz hölgytől meg sem kérdeztem, hogy tulajdonképpen hol vagyok. Mire ez eszembe jut, már a házikó is eltűnt.

Felriadok. Ezt a rémálmot rögtön le kell írni, kiadni magamból. Amikor a dolgozószobámban felkapcsolom az asztali lámpát, a mellette álló naptár leesik az asztal mögé. Mintha azt mondaná: ideje már, hogy vége legyen ennek az évnek…

Szólj hozzá