2012. dec 05.

Szűrtreáll 15.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 15.

Megnyílt a régi-új posta a közelünkben. Tágasabb, világosabb lett, bár kívül megmaradtak letörölhetetlenül szocreál falai és díszei. Egy oldalon az ügyintéző ablakok, a másik oldalon a sorszám és ügyintézési műfaj szerint várakozók, a kettő között csokoládés pultok. Talán azért, hogy megédesedjen a szánk a csekkbefizetések után?

D.B. aranylabdátlan aranylábú a vendégem, de fél órával érkezése előtt még semmi sincsen kész. Ügyvéd barátommal indulunk el beszerezni a finomságokat, de összetévesztjük autóinkat és az összes kaja az övében marad. Végül azonban valami csoda folytán hazaérek, mire D.B. megérkezik, és csodák csodája, gyönyörű terítékek várnak egy szűk lakótelepi konyhában.

Néha számomra teljesen érhetetlen változások állnak be emberi viszonylatokban. Mostanság például a levendulaszemű lottós hölgy, akivel többször meg is tárgyaltuk többé-kevésbé közös szülőföldünket, kifejezetten utálatos velem. Pedig nem felejtett el nevetni, mindig hangosan kacag, amikor bejön valami öreg nyugalmazott ezredes, vagy barátnője a százforintos, bocsánat, egy eurós boltból. Pedig sosem bántottam, sosem voltam vele udvariatlan, sosem tettem neki félreérhetetlen, sőt félreérthető ajánlatot sem. Pedig most is rendszeresen járok, lottózni és kaparni is, már azt is elhatároztam, hogy ha nála nyerem meg a főnyereményt, kap egy szép virágcsokrot. Ha továbbra is ilyen mísz lesz, hűtlen leszek hozzá. Már el is kezdtem. A szupermarketben sorsjegyeket áruló fogyatékkal élő asszonynál értem el idei legnagyobb nyereményemet. Meg kéne szerezni neki az engedélyt, hogy lottót is árusíthasson. A levendulaszemű pedig csak sírjon utánam és a virágcsokra után.

Megszűnik egy neves politikai hetilap, azaz csak átalakul, mert holnaptól kezdve politikai szado-porno magazin lesz belőle. Felvesznek főszerkesztő-helyettesnek és az új rovatok felügyelete lesz a tisztem, ami azzal jár, hogy járnom kell a világ porno-mozijait. Még párizsi kiküldetésben is részem lesz, hiszen a Place Pigalle környékén jócskán akadnak ilyen filléres mozik. Csak éppen nem adnak „dologi kiadás” címén pénzt a mozijegyekre, így titokban osonok be a mozikba, ahol aztán el is alszom rendesen a nézhetetlen „alkotásokon”. Mire azonban hazaérek, megszűnnek a lap politikai oldalai, így magamnak kell megtöltenem az egész számot, élményeim alapján, hogy megnyugodjanak az emberek.

Betaníttot munkást keresünk – áll egy álláshirdetésben. Nem inkább betanító kellene?

Nagy a jövés-menés egy iskolateremben, ahol felolvassák a legújabb munkanélküliek névsorát. Nagyfiam segélyprogramokat szervez, de valaki állandóan közbeszól, mintha nem akarná, hogy bárkinek sikerüljön elhelyezkednie. De Nagyfiam kitart, és végül annak utal ki egy takarítónői állást, aki az elbocsátásokat jóváhagyta.

Hangos piactér. Megszólal a telefon a Férfi zsebében. Egy üde leányhang köszönti. „Szia, elhoztam Neked azt az esőkabátot, amivel a múltkor betakartál” – csengi a Lány. „Nagy a zaj, nem értelek, ki vagy?” – kérdezi a Férfi, pedig pontosan tudja, hogy kivel beszél és érti is, amit a Lány mond, csak éppen újra akarja hallani. „Elhoztam Neked az esőkabátot, amivel a múltkor betakartál”. „És hová tetted?” – kérdezi a Férfi. „A házatok elé, a legnagyobb platánfa tövébe – feleli a Lány – siess, mielőtt a hajléktalanok megtalálják.” „Akkor annak már lőttek – mondja a Férfi – de Te hol vagy, hol talállak meg, mikor jöttél, meddig maradsz?” „Én már mindig itt vagyok Veled” – feleli a Lány, de hangját elnyeli a piactér.

A temetés utáni reggelen úgy ébredtem, mintha valaki ököllel az arcomba vágott volna, fájt a bal szemüregem és egész környéke. Másnap hajnalban pedig iszonyú görcs állt bele a jobb vádlimba. Vajon a belenyugvás tünetei-e ezek?

Pallosjogot! – ezt mondja az írás az ezerszer levizelt falon. Napjaink mené tekelje felett egy potenciálisan koronás fő portréja. Már csupán azt kell tisztázni, hogy eme ősi jusst neki adjuk-e vagy pedig vele szemben alkalmazzuk.

Virtuóz rigófütty jelzi a hajnal hasadtát a novemberi gyász 10. napján. Az újjászületés kezdete lenne?

Minél több csatorna van a tv-ben, annál jobban gyűlölöm, a távkapcsolóval együtt, amely hosszú perceket tesz értelmetlenné életünkből tíz másodpercenként megszakított körjárataival. Néha annak örülnék, ha az összes kábel leégne, felrobbannának a műholdak, hogy csábítást se érezzünk arra, hogy be kell kapcsolnunk a készüléket és ne állhasson egy pillanatra se közénk. Még szerencse, hogy a szerelem, a szeretet ereje erősebb a globális médiaterrornál. Federico és Giulietta 50 évet éltek le együtt teljes harmóniában, miközben a Maestro ki nem állhatta a tévét, Párja viszont szerette. Mi sem lehetünk rosszabbak náluk.

Az irodalmi zsűri panaszkodott, hogy novellapályázatára szinte csak negatív hangvételű írások érkeztek: halál, betegség, nyomorúság, katasztrófa, alkoholizmus. Aztán egyhangúlag kiválasztottak három novellát, amelyek halálról, betegségről, nyomorúságról, katasztrófáról és alkoholizmusról szólnak.

Esélyegyenlőség: három ellenőr, két közterületes, egy rendőr egy bliccelő nő körül.

Amikor 12 évvel ezelőtt ideiglenesen egyedül maradtam, úgy éreztem, itt az idő, hogy végre elmenjek Érecbe. Pedig akkor már közel két évtizede élt bennem a vágy, hogy valami bizonyosságot találjak azóta is csupán „családi legendában” élő gyökereimre. Erre kitört a második Intifáda, így végül Marokkó lett belőle. E vágyam azóta sem teljesült, miközben Életemmel bejártuk a fél mediterrán iszlám világot, de töretlenül hiszünk abban, hogy egyszer béke lesz a Közel-Keleten. Ahogy megy az idő, egyre inkább úgy érzem, hogy ha az életben látni akarjuk még Izraelt, kockáztatnunk kell, mert abban a pillanatban, hogy egy szemernyi esély látszik a megbékélésre, azonnal történik valami, egy merénylet, egy rakétatámadás, ami romba dönti az egészet. Ha rajtunk múlna, az összes harciaskodót elküldenénk egy távoli sivatagba, hogy írták ki egymást, aki pedig életben marad, előbb-utóbb úgyis étlen-szomjan hal. Tizenegy évesen éltem át a hírekből a hatnapos háborút, még abban az évben Apám kapott egy lemezt, a Jeruzsálemi Szimfóniát, ma már az én gyűjteményemet gazdagítja. Amikor 1973-ban kitört a Jom Kippur-i háború, a magyar rádióban bemutatták az Emerson, Lake & Palmer Brain Salad Surgery című albumát, amelynek első száma a Jerusalem volt. Komjáthy György addig húzta beharangozóját, hogy ezt a darabot ne kelljen lejátszania azon a címen, hogy nem fér bele a műsoridőbe, pedig ez csupán egy angol himnikus átdolgozása volt, amelyet Sir Hubert Parry írt 1916-ban William Blake költeményére. (Nyolc évvel később a Tűzszekerekből már nem tudták kivágni…). Egyszer, még a 90-es években az is felmerült, hogy Izraelbe megyek dolgozni, egy ma már halott egykori zenész haverom még újságíró állást is szerzett volna nekem, de szeretteimet nem akartam magukra hagyni – vagy csak ezt találtam ki magamnak mentségül. Igaz, hamar gondjaim támadtak volna a katonai szolgálattal, a Peace Now! mozgalom vonzóbb számomra, mint a Cahal. Most, hogy már Jeruzsálemet is elérték a Hamász rakétái, alighanem újra távolabb kerül tőlem Érec és nem marad más, mint meggyújtani azt a szentföldi ökumenikus olajmécsest, amelyet barátom, Paul atya ajándékozott nekünk.

Hajnali ügyeletbe megyek egy régi szerkesztőségembe, amely egy hosszú, egyenes utcában volt, egy nyomda mellett. Egészen odáig egy magas fal vezet, amelyről letépték az összes plakátot, de azok számtalan apró nyomot hagytak, mintha megannyi kis rajz, jel lenne, és az egész fekete-fehér tarka összbenyomást kelt. Próbálok megfejteni egy-két jelet, akad köztük kínai, indiai, héber betű, graffiti-kel, horogkereszt, de minden rend és összefüggés nélkül. A szerkesztőségben bekapcsolom a gépemet, de új rendszer szerint működik és képtelen vagyok korábbi anyagaimat a régi rendszer szerint megtalálni. Egy készséges technikus kolléga segít, de csak úgy, hogy kinyomtatom azokat. A gépből három különböző nyíláson szivárognak ki régi írásaim, az egyik fehér, a másik kék, a harmadik rózsaszín papíron. Mivel mindig is utáltam a rózsaszínt, ez utóbbit dühösen összetépem, hiszen nem lehet közöm hozzá. Csak utólag tudom meg, hogy legjobb írásaimat éppen erre nyomtatták, és így valószínűleg örökre eltűnnek, ha nem próbálom meg a széttépett papírhalmazt valahogy összerakni. Inkább hazaviszem a fecniket. Kilépek a szerkesztőségi épületből, és teljesen más környéken találom magam. Egy gombaszerű épület, benne ótvatos kocsmákkal, falatozókkal, azonosíthatatlan arcokkal. Nekem pedig kedvem támad inni velük, és megenni egy pár virslit mustárral. Szerencsére megérkezik Nagyfiam és néhány csapattársa, és rávezetnek a helyes útra.

Pazar díszletek között készítik elő a király meggyilkolását. Egy várban rendeznek zenés játékot, miközben légtornászok hozzák a szebbnél szebb ajándékokat az uralkodónak. Tudjuk, hogy az egyik robbanni fog, de senki nem tudja, hogy melyik és mikor. Néhányan már összegyűlünk egy jó távoli torony bástyáján, hogy majd ítélkezhessünk a még ismeretlen merénylő felett. A főbíró a Nemzet néhai színésze, a dörgőhangú B.F., aki, amíg várakozunk, frissen sült malacot darabol fel és oszt szét zsírtól csöpögő kézzel leendő bírótársai között. A színpadon pedig a kórus sejtelmesen és rejtelmesen énekli: „Hagyj békén, Uram…”.

Szólj hozzá