2013. jan 13.

Sárosi Veronika: London Calling

írta: Göbölyös N. László
Sárosi Veronika: London Calling

2009 augusztusában megkaptam azt a lehetőséget, hogy egy hónapot Londonban tölthessek. Az esemény eleinte nem villanyozott annyira fel, miután arról volt szó, hogy a nyarat Chicagoban tölthetem. Előtte soha nem jártam még ott, viszont az angolokról – hallomásból – nem volt túlságosan jó véleményem. Szilárd meggyőződésem volt, hogy ők rendkívül hidegek, humor és szenvedély sem szorult beléjük. Előtte soha nem töltöttem Magyarországtól távol ennyi időt, ezért hiába volt mellettem egy régi barátom, aki minden segítségét felajánlotta, rettegve szálltam fel a repülőre. Két óra negyven perc múlva leszálltunk Lutonon. Minden elég ködös volt, az eső szemerkélt. Egy busz és egy vonatúttal később a King’s Cross pályaudvaron találtam magam. Minden rettentő nyüzsgő volt és én borzasztóan elveszettnek éreztem magam. Megálltunk a hatalmas metrótérkép előtt, ahol kusza színek és a hálózatok nevei voltak hivatottak útbaigazítani szegény eltévedt turistákat. Már aznap világossá vált számomra, hogy egyedül nem fogom elhagyni a lakást, ahova – akkor úgy éreztem -, hogy erőszakkal cipeltek el. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna. Miután kedves ismerősöm vezénylésével, egyik metróról a másikra ’ugrálva’, nagy nehezen eljutottunk az Arsenal megállóig, még várt rám egy bő tizenöt perces gyaloglás a nagyjából 20 kg-os bőröndöm társaságában. Nagyon fura élmény volt belépni a lakásba. Négy fiatal élt ott együtt. Két magyar fiú és egy lett lány a párjával, aki francia volt. Természetesen az első napot a szobában gubbasztva töltöttem, angolul nem mertem megszólalni. Megálltam az ablak előtt és percekig néztem, ahogy az esőcseppek lefolynak rajta. Anglia…? Hogyan fogok én itt kibírni egy hónapot? Másnap Csabi – a már említett barát – elvitt magával egy általa kiszemelt nyelviskolába, ami viszonylag közel, nagyjából fél órára volt busszal. Félelmeimet tetézte, hogy sajnos egy szóbeli megbeszélés is volt, így el tudták dönteni melyik csoportba elég a tudásom. Szerencsére bekerültem egy felső-középhaladó csoportba, így következő hétfőn már el is kezdhettem járni. Még péntek este jött a csodálatos ötlet, hogy menjünk el egy ’barbecue-partyra’, amely a Dél-Londonban van – megjegyezném, hogy mi északon laktunk – és spórolva a költségekkel a legjobb lenne biciklivel nekivágni az útnak. Felejtsük csak el, hogy évek óta nem bicikliztem és ráadásul a bal oldal még erőteljes problémákat okozott nekem, nekivágtunk. Körülbelül 10km volt az út oda, közben többször a halálfélelem kerülgetett, na mert nehogy azt gondoljuk, hogy jó szándékú barátaim próbáltak kevéssé forgalmas utakon vezetni engem. Ezen az éjszakán láttam először a gyönyörűen kivilágított VÁROST, habár az izgalmak nem igazán hagyták, hogy élvezzem is a látványt. Amikor végre odaértünk természetesen azonnal szükségem volt egy pohárka borra, hogy oldjam a feszültségem. Mire túlléptem az odavezető út okozta sokkon tudatosult bennem, hogy rajtam kívül mindenki beszél angolul. Körülbelül egy óráig úgy folyt a társalgás, hogy valaki kérdezett, én magyarul válaszoltam, Csabi lefordította. Nem látván más megoldást magamra hagyott egy égő vörös hajú ír fiúval és kénytelen voltam magamtól beszélni. Ezen az estén tanultam meg, hogy nem az a lényeg, amit mi gondolunk a tudásunkról. Ha az emberek beszélgetni akarnak megoldják és senki nem fog kritizálni azért, ha éppen nem jó helyen alkalmazod a ’prezöntpörfiktet’.

 

A hétfői angol órám meglepően kellemesen telt. A csoportban 13 török, egy lengyel és én voltam. Már az első nap elhívtak magukkal az Oxford Streetre, ahonnan alig mertem elindulni hazafele. Ahogy egyedül álltam az aluljáróban a térkép előtt, egy pillanat alatt világossá váltak számomra az útvonalak. Szerintem a világon az egyik legáttekinthetőbb tömegközlekedési hálózatát tudhatják magukénak angoljaink. A következő két hétben szinte mindig új török barátaimmal voltam és egyik percről a másikba beleszerettem a városba. Kedvenc török éttermünkbe még ma is elmegyek minden alkalommal, ha arra járok és a kedves, csak törökül beszélő néni mindig nagy örömmel fogad. Nehéz ezt leírni is mennyi különbséget fedeztem fel az emberek hozzáállása, a város tisztasága és az egész rendszer szervezettsége között. Nem tapasztaltam soha olyat, hogy a busz becsukta volna az orrom előtt az ajtót (SŐT!), hogy az emberek idegesek lettek volna, mert esetleg nem értettem, amit mondtak, esetleg megpróbáltak volna átverni egy pubban (inkább készségesen elmagyarázták, hogyan különböztessem meg az érméket). A turisztikai látványosságokról már nem is beszélnék, szerintem mindenki számára nyilvánvaló. Londonban is elsősorban a kültéri látványosságok ragadtak meg. Úgy érzem nem kell sokat beszélnem arról, hogy milyen lenyűgöző a Trafalgar Tér vagy a Buckingham Palota, a Big Ben vagy a Westminster Abbey, de belekezdhetnék egy végeérhetetlen felsorolásba. Rengeteg csodálatos élménnyel gazdagodtam. Amikor visszajöttem tudtam, hogy ennyi ebből még nem volt elég. 2010 szeptemberében vissza is költöztem, először egy évre. Majd kettő lett belőle. Most itthon vagyok és próbálok maradni. Ha más nem is marad nekem, legalább három havonta visszamegyek, habár fura úgy látni a városom, mint egy látogató…

 

Szólj hozzá