2013. jan 14.

Játszmák

írta: Göbölyös N. László
Játszmák

Munkahelyi interjúra sietnék, de mivel nem közlekedik semmi, gyalog indulok el. Egy forgalmas utcában néhány gyerek a tömeggel nem törődve focizik színes-mintás labdával. A labda felém száll, én pedig parádés sarkazással továbbítom azt az egyik srác elé, aki hatalmas kapásgólt lő egy első emelet magasságába felállított kapuba. A kölyök hozzám rohan, megköszöni a gólpasszt, alig tudok szabadulni az ünneplők gyűrűjétől.

Nagy nehezen elvergődöm a munkahelyhez, ismerem az épületet, talán dolgoztam is már itt valamikor, de nem tudom, melyik emeletre kell mennem. Végül a tetején kezdem. A liftre várnék, de egy korombéli és egy fiatalabb nő fogják az ajtót és divatról fecsegnek. Elindulok lefelé gyalog. Az órámra nézek, de a félhomályban képtelen vagyok leolvasni a mutatók állását, egyik szögből úgy tűnik, hogy régen elkéstem, a másikból pedig úgy, hogy még van legalább egy órám.

A lépcsőről nem vezet ki folyosó egyetlen emeletnél sem, csak legalul, ahol egy büfé tátong csaknem üresen. Már felismerem a helyet, és a büfést, aki valamikor hentes volt és lyukat beszélt a vevők hasába, hogy ne vegyék észre, amikor becsapja őket. Rendelek három pár virslit, mint régen, pedig nem is eszem húst. Egyetlen ember ül az egyik kis asztalnál, arca sötétben, előtte kopott sakktábla. Ránézek az állásra, ezt is láttam már valamikor:  egy tizenegy évvel ezelőtti parti, aminek örökre vége szakadt.

Szólj hozzá