2013. ápr 04.

Szűrtreáll 24.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 24.

Egy hosszú aluljáróban hosszan követ engem egy ismerősnek tűnő fiatalember. Amikor utolér, rugós kést kap elő és rám támadna, én azonban gyorsabb vagyok, és úgy tudom kicsavarni a kést a kezéből, hogy mindjárt a kés rugóját is eltöröm, így a gyilok használhatatlanná vált. Utána kezdek gondolkodni, hogy ki lehetett. A nevére nem emlékszem, csak azt tudom, hogy volt neki egy Sátán nevű fekete kutyája és egyszer valamiért hazug disznónak neveztem. Több mint 40 éve nem láttam. Most akart bosszút állni? És mi az, hogy ő legfeljebb ha tíz évet öregedett azóta?

Átírom az álmoskönyveket. A minap beleléptem egy nagy adag kutyaszarba. Az egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy buszon csináltam össze magam. Néhány galamb hetek óta a mi erkélyünket tiszteli meg, elzavarni sem lehet őket. Mi lesz már a nagy szerencsével?

Vajon miért van az, hogy egy üzletben megkedvelek valakit, azt rövid időn belül elbocsátják, vagy esetleg magától mond fel? Ez még a közeli bankfiókra is érvényes. Még az ilyen személytelen helyeken is szükségem van olyan személyes kontaktusra, ami éppen csak egy alig észrevehető árnyalattal több, mint a hétköznapi ügyfeleké, mégis érezhető. E bankfiókban volt már egy lengyel származású fiatal nő, aki ugyanúgy örült minden találkozásunknak, mint én, egy remek alakú, büszke léptű szemüveges hölggyel szinte barátok lettünk. Hónapok óta egy kerek arcú telt lány várta mindig jöttömet és az sem rontotta el örömét, hogy nem tudott rábeszélni számos előnyös akcióra. Most is ő távozik. Neki is elmondtam, hogy milyen kár, mire málnapiros lett, pedig semmi egyéb utalást nem tettem. Vajon milyen lesz a fiókban az újabb emberi dimenzió?

Az egykori válogatott kosarassal valamikor egy közeli kocsmában randevúztunk, és némi ez-az mellett vitattuk meg nagy vidáman az életet. Már jó ideje nem járok kocsmába, a kosarasban azonban, mivel egy házban lakunk, rendszerint a kapuban futunk össze. Aztán gyökeret verünk és szidjuk a rendszert. Pontosabban én végszavazok neki. Mert szinte mindenben egyetértünk. Például abban, hogy a forintnak már nincsen vásárlóértéke. Ő és párja 30 évvel ezelőtt nyertek egy lottó négyest, 200 ezer forintot, és abból két kocsit vehettek volna. Én néhány évvel később a totón nyertem egy 12-est, 36 ezer forintot, ami az akkori, nagyon jó fizetésem másfélszerese volt, inkább nem mondom meg, miként vertem el. Ma egyikünk sem menne túl sokra ezzel a nyereménnyel, de még azzal se nagyon, amit ma egy négyes vagy egy 12-es kínál.

Clint Eastwood egyik filmjében az ablakon dobja ki a késsel rátámadó rossz embert. Kár, hogy ezt a módszert nem lehet alkalmazni mindazokkal a hatalmasokkal és kevésbé hatalmasokkal, akik a vérünket szívják. Lehet, hogy nincs is annyi ablak.

Nincs annál szomorúbb dolog, hogyha egy zenész megöregszik. Annál már csak az a szomorúbb, ha bánatához már a zenéből sem tud magának erőt meríteni és közben megpróbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Rossz hatással van rám mások boldogtalansága. Különösen azoké, akik a maguk tehetetlensége miatt boldogtalanok.

Volt egyszer egy párt, amely az ország nagy antikommunista gyűjtőpártja volt. Ma már semmi sem maradt belőle, csak a szegényeknek kitalált piac, ahol minden hét végén nagyobb a tömeg. Remélhetőleg nem fognak erre a tömegre újabb pártot szervezni, pedig lenne bázisuk, de arra csak a hatalomhoz vezető úton lenne szükségük.

Régi klubtárs jön át súlyos plusz kilókkal, sántikálva a zebrán. Kapott egy szepszist, amelynek okát máig nem tudják, jött egy vérmérgezés, egy év kórház, az orvosok szerint köszönje a jóistennek, hogy életben maradt. Nekik úgy sem lehetett. Leszázalékolták, lefogyni nem tud, hiszen alig képes mozogni, a szaunát, gőzfürdőt korábbi infarktusa és magas vérnyomása miatt nem bírja. Azért emlékeztünk egy kicsit a régi szép időkre, a nagy klubkoncertekre. Ez maradt neki.

A piaci forgatagban egy gyönyörű kék szempár villan rám. Egy fából ácsolt kocsma főpultosa volt, talán húsz éve nem találkoztunk. Megasszonyosodott, de ma is szép, egyszerre köszöntünk egymásra. Sokszor magam sem tudom, hogy kikben hagyok nyomot.

Kopogás nélkül besétál az uszoda férfi öltözőjébe egy takarítónő. Ott állok egy szál mosolyban, megkérdezem tőle, hogy biztosan jó helyen jár-e? Igen, mondja minden megrendülés nélkül, mert nem vettek fel férfi takarítót, így kénytelen itt is ő takarítani. Bezzeg fordítva biztosan akkor sikoly lenne, hogy áthallatszana Budáról Pestre.  Koleszos koromban láttam utoljára, hogy takarítónő ennyire óne zsenír bejön a fiúk zuhanyzójába. Ha jól emlékszem, Annuskának hívták, és amikor felvették takarítani, meg kéthetente tiszta ágyneműt adni, nevelő tanáraink felhívták a figyelmet, hogy férjes asszony és kéretik nem kikezdeni vele. Valószínű, hogy ha nem figyelmeztetnek, akkor is eszünkbe jut, mert Annuska kedves, takaros, csillogó szemű, amolyan „kicsidemindenemegvan” nő volt. Azt el is felejtettem mondani, hogy olyankor ő is zuhanyozni jött, a takarítás után és nagyon jól érezte magát velünk. Nem is volt semmi baj, amíg valamelyik marha nem harapta meg a melle felett, amit a férj iszonyú rossz néven vett. Mivel nem tudta szegény Annuskából kiverni, hogy melyik taknyos kölyök tette (elég nagy benga barom volt), mi megúsztuk – bármelyikünk rosszul jött volna ki a találkozásból – kedvencünknek azonban azonnali hatállyal fel kellett mondania. A negyven évvel későbbi takarítónő már nem hozott lázba, igaz, én se őt.

Egy hosszú, vörös hajat viselő fiatal hippi a Knockin’ On Heaven’s Doort játssza gyönyörű,tiszta csengésű gitárakkordokkal a Margit-híd budai hídfője alatt. Már a lépcső alján ráhangolom magam a dalra egyetlen akkordváltás után. Amikor ezt a dalt hallom, olyankor mindig történik velem valami. Most is történt, csak még nem tudom, hogy mi lesz belőle.

Fehér füst szállt fel a Hajógyári-szigetről. A hajléktalanok is megválasztották a maguk pápáját.

Gyilkos cselédekről írtam, miközben a Black Sabbath Paranoidját hallgattam. A lemez lejárt, de nem vettem le a tárcsáról, túlságosan belemelegedtem az írásba. Néha különös hangok jöttek a lemezjátszó felől, de úgy gondoltam, hogy csak a márciusi hóvihar által megzavart légköri viszonyok okozzák a zajokat. Jó egy órával később mentem csak oda a lemezjátszóhoz, és akkor vettem észre, hogy a Paranoid azóta is forog, és a lefutó barázdából jöttek azok a furcsa hangok. Lehet, hogy mégis vannak rajta titkos üzenetek? Vagy most kerültek rá?

Egy erdei ösvényen, ahol gyermekek játszanak, szemtanúi vagyunk egy diktátor felakasztásának, aki még meghalni is gyáva

Életem és Én még kora ifjúságunkat éljük. Ő is Budapesten lakik, de elég messze Óbudától egy csínos kis garzonban, úgy kell mennem hozzá, mintha mostani főiskolámra mennék. Már rendszeresen ott alszom nála, és eljön a nap, amikor szüleimnek is bemutatom őt. Nagy szeretettel fogadják, örülnek, hogy egymásra találtunk. Gondolkodni kezdek azon, hogyan költöztessem át hozzá könyveimet, lemezeimet, számítógépemet, de kiderül, hogy ezekre semmi szükség, mert minden megvan neki, ami nekem. Szüleim boldogok, hogy ha fizikailag nem is, de azért mégis otthon is maradok egy kicsit, de azért várnak továbbra is a heti piacolásra és sakkozásra.

Szólj hozzá