2013. ápr 29.

Negyven

írta: Göbölyös N. László
Negyven

A  Nő kertjében ül, virágzó szegfűi, nárciszai, tulipánjai között egy fehér fürdőköntösben, kezében az elmaradhatatlan cigarettával. A Férfi egy egyetemi campus kertjében ül, vizsgára készülő diákok között, elmaradhatatlan farmerjában, világos vászoningében.

A Nő kocsiban ül, éppen unokájához siet, de azért néhány percre leparkol, hogy hallják egymást. A Férfi éppen dolgozik, vagy vásárol, de bármit tesz, arra a néhány percre félreteszi teendőjét.

Ezen a napon  felhívják egymást, hacsak véletlenül nem találkoznak. De ha nem hívják egymást, akkor is együtt vannak gondolatban. Ilyenkor soha nem mondják ki a dátumot, nem kell. Mindkettejükben ott van az a kitörölhetetlen április végi nap.

A Férfi számára az a találkozás is olyan volt, mint egész életének minden sorsdöntő fordulata. Nem készült aznap buliba, csak néhány órával korábban dőlt el, hogy a rivális diákzenekar meghívja őt egy iskolai fellépésre vendégénekesnek. Volt mindig benne annyi exhibicionizmus, hogy egy ilyen alkalmat ne hagyjon ki. És amikor az egyik dal közben bement a táncolók körébe, egy kislány követte őt. Délután fél hat volt. Abban a pillanatban elkezdődött valami új mindkettejük életében.

Voltak nagy-nagy szenvedélyeik, szerelmek, viharok, néha még – rövid ideig – gyűlöletek is. Két élet, amelynek sínjei időtlen idők óta párhuzamosan futnak, számtalanszor keresztezve egymást. Szerelmesfilm, Casablanca, Jövőre veled ugyanitt és Késői találkozás egybegyúrva. Dalok a Valaki mondja meg-től a Road To Hellig. Két lány és két fiú, akik akár közösek is lehettek volna. Két fotó, két ölelés, közte több évtized.

Most már jó ideje valami egészen más működik közöttük. Egy eltéphetetlen, megnevezhetetlen kötelék. Egy párbeszéd, amely akkor is bármikor zökkenőmentesen folytatódik, ha hónapokig nem beszélnek egymással.

„Negyven?” – mondja a Nő utánozhatatlan füstös nevetésével. Mintha nem tudná. Aztán hirtelen megszerzett bölcsességükről kezd beszélni, arról, ahogyan mindketten megtalálták a maguk békéjét,  harmóniáját, elengedve mindazt, ami fáj, ami megváltoztathatatlan. Külön utakon, tiszteletben tartva egymás köreit, de egymásra mindig figyelve. Magyarázkodás nélkül. Féltékenység nélkül.

És a Férfiból szinte egy szemvillanás alatt tűnik el minden nosztalgikus érzés. Csak kettejük távoli közelléte, a mai mocsarak feletti jelenléte hatja át őket  ezekben a percekben.

És  nem búcsúznak, náluk ez nem szokás. Úgyis  összefutnak valahol, valamikor. Akár ezen a dimenzión túl is.

 

Szólj hozzá