2013. jún 17.

Szűrtreáll 29.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 29.

Gyerekkorom legrosszabb arcú, legveszélyesebb utcakölyke szólít meg a buszon, de minden mondatából csak töredékeket hallok, olyan, mintha a szavait folyamatosan lekevernék. Ugyanúgy hívták, mint azt az írót, akiről kiderült, hogy besúgta a barátait, és miután kiközösítették, öngyilkos lett. Egy időben azt hittem, ő az, de korban nem stimmelt, sajnos.

Hátizsákom tele mindenféle kincsekkel, különleges könyvekkel, italokkal, kövekkel, de sehol nem tudom kipakolni őket. Pedig mindenütt megpróbálom, egy turkálóvá átalakított éjszakai szállástól kezdve egy hídfő köveiig, de állandóan megzavar valaki, és mindig tovább kell mennem.

Egy zenés helyen vacsorázunk, ahol a zenekar a Theme For An Imaginary Westernt játssza. Fizetni akarok, de rájövök, hogy nincsen készpénzem. Keresem a kártyámat és az sincsen. A pincér már rendőrt akar hívni, amikor észreveszem, hogy a tárcámban egyre több bankjegy lapul, és számuk egyre szaporodik, megállíthatatlanul és valahányszor ki akarok venni közülük, újabb tucatnyi keletkezik.

Paprikaárus csodaszép cigánylányok a végállomás és a pláza között félúton. Vajon ők is eladók-e, mint a csípős zöld szarvacskák?

Harminckét év után szakadt el Életem szovjet gyártmányú gumi strandpapucsa. Miután bejárta vele a mediterráneum számos strandját, egy óbudai wellness-ben adta meg magát végleg az anyag. Azt mindenesetre elmondhatja magáról a darab, hogy 22 évvel élte túl magát a Szovjetuniót, amely szétszabdalva is nagy részt ugyanaz maradt.

Nyolcvanhat tv-csatornát foghatunk, ha akarunk. Azonban az egész olyan dögunalom, hogy már a műsorújság lapozása közben elalszunk.

Elképzeltem, hogy a neonáci tulajdonú nagyáruházhoz vezető mozgó szőnyegen legurul egy hatalmas, bowling-golyónak látszó tárgy, és az első komolyabb ütközésre robban, és csak romhalmaz marad utána. Csak azt nem tudom, hogy lehetne értesíteni a dolgozókat és a vásárlókat, hogy ne legyen emberáldozat?

Találkoztam egy söntéspultnál egy üvegszemű emberrel, aki úgy nézett rám, mintha én lettem volna az UFO. Szerencsére én nem merevedtem meg tőle.

Krúdy Gyula óbudai utcára kiállított fotóit leszaggatta a vihar, kettévágva, lekókadva lógnak vaskereteiken. Az egész maga is olyan, mint egy Krúdy-novella a végtelen magányról.

Egy francia internátusban játszódó filmről, amelyben a felügyelő tanár a zenével jobbítja a gyerekeket, egy régi haver jutott eszembe. T. kezelhetetlen hírében állt, de imádta a zenét, a gitárt. Kollégiumi nevelője ekkor „tartós használatra” odaadta neki a zeneszertár egyik gitárját, amin csodákat művelt. Lehet, hogy nagy muzsikus lett volna belőle. A szájának azonban továbbra sem tudott parancsolni, és az őt gyűlölő igazgatónőnek rendszeresen beszólt, a tanár úr hiába próbálta menteni a helyzetét. Végül a kollégium legnagyobb ribanca miatt, aki a szobájába csábította, kicsapták. Évekkel később találkoztam vele a Balatonon, meglehetősen lepusztult állapotban, de akkor tele volt tervekkel, és éppen Iránba készült, egy évvel az iszlám forradalom előtt. Soha többé nem hallottam felőle. Ő akkor már a második árva gyerek volt, akit igazgatónőnk „a kollégium jó hírneve megőrzésének” érdekében kidobott. A másik egy tündéri kislány volt, aki talán több is volt számomra, mint barátnő, és aki szintén hamarosan eltűnt látókörömből. Az ő bájos arca, ártatlanul csillogó sötét szemei sokáig kísértettek, mert feltűnt egy magyar színésznő, aki megdöbbentően hasonlított rá, még a hangja, a gesztusai is. Közel húsz évvel később személyesen is megismertem a színésznőt, kisebbik fiam egyik iskolai pajtásának volt az édesanyja, gyakran találkoztunk, de ezt a történetet soha nem mondtam el neki. Most már nem is mondhatom el, mert évekkel ezelőtt fájdalmasan fiatalon meghalt.

Munkát keresek bármi áron. Egy közel-keleti külsejű úr vesz fel, azzal, hogy törölgessek le mindent, ami a házában van. Az egyik szobában észreveszem életem egyik festményét, és annyira belefeledkezem, hogy megállok a munkával és azonnal kidobnak.

Egy erkélyről egy repülőgép felszállását nézzük. A gép a levegőben mintha hátrafelé mozogna, hol lesüllyed, hol kicsit emelkedik. Már rohanunk is menteni, mert biztosak vagyunk abban, hogy le fog zuhanni. Így is történik, de a gép csodával határos módon nem robban fel, teljesen egyben marad, az utasok és a személyzet könnyedén ki tudja nyitni az ajtókat, és épségben szállnak ki belőle.

J.D.M. szemtől-szembe, ahogyan egykor sokszor láttam, mint önmagamat. A zene, a költészet, az éleslátás – a lényeg - itt maradt. A kísértet, az identitászavar, mint kölcsönvett kereszt, elporladt, mint a széles pohár alján a gonosz ital. A legnagyobb szabadság az, ha önmagad lehetsz. Vajon neki jutott-e ebből valaha? Ha érdekes, hogy túlélte-e állítólagos halálát, vagy tényleg a Rue Beautreillis-beli lakás fürdőkádja volt a végzete, csakis ezért. De Miamiban elüvöltött szavai – „rabszolgák vagytok, akik hagyják, hogy a fejüket a szarba nyomják” – elvisszhangoznak a 21. századi Közel-Kelet-Európáig. E szavak jobban sértik a közszemérmet egy közszemlére tett faroknál is.  És két nappal ezután a szembesítés után meghalt R.D.M., aki nélkül soha nem lett volna J.D.M. az, ami.

A minap egy közeli útkereszteződésben a lámpánál két buszt láttam szorosan egymás mellett várakozni. Mindkettőn a 9-es szám volt. Aztán, amikor elindultak, kiderült, hogy a kettő egy és ugyanaz. A kettős látásról eddig úgy tudtam, hogy részegség vagy agydaganat jele. Az első teljesen kizárható volt. Talán a második is. Van még egy harmadik lehetőség is: a tömény légszennyezés, ami fénytörést okoz. Remélem, csak ez volt.

Egy óceánjárón utazom, ahol a kapitány egy északi országból származó nő. Kikötünk valahol Nyugat-Európa partjainál, és a kapitány azt kéri tőlem, hogy kísérjem el őt hazáig. Elindulunk gyalog, ő pedig egy pórázon vezeti a hajó kicsinyített mását, mintha kutya lenne. Így vágunk át egész Európán, amíg elérkezünk gyerekkorom udvaráig, ahová le lehetett látni az ötödik emeletről. Anyám vár itt ránk, és finnül szólítja meg a kapitány hölgyet.

Egy tengerparti strandon ülök le egy padra olvasni, háttal a hullámoknak, ami már önmagában is nonszensz, hiszen imádom bámulni a tengert, csak úgy, céltalanul is. Közvetlenül mögöttem egy korlát, amin egy pimasz arcú, szőke, fehér bőrű, bikinis kamaszlány ül. Nem foglalkozom vele egészen addig, amíg el nem kezdi a talpával csiklandozni a tarkómat, a fülemet, a vállamat. Rászólok, hogy ne játsszon a tűzzel, mire azt feleli, hogy már pedig ő a tűzzel akar játszani, mert tudja, hogy ha az apja meglát minket, akkor engem biztosan agyonver, ami már nagyon rám férne. Mennyivel nyugodtabb volt az az álom, amelyben Életemmel egy csalánmező kellős közepén szeretkeztünk, de alattunk nem voltak csalánok, körülöttünk viszont olyan magasra nőttek, hogy eltakartak minket a bámészkodó szemek elől.

Szólj hozzá