2013. sze 26.

Ott-ittlétünk 4.

írta: Göbölyös N. László
Ott-ittlétünk 4.

Kedd. Augusztus 20, megúsztuk, hogy hazánk együtt legyen velünk. A tűzijátékot pedig gyerekkorom óta utálom.

Megint a Termini, csak azért szállunk buszra, mert nem fárasztjuk magunkat feleslegesen még kerekes bőröndjeinkkel sem. Irány Toszkána! Frecciabianca vonat, a nagy sebességűnél lassabb, de a mi gyorsvonatainknál sokkal gyorsabb. Kényelméről, tisztaságáról nem is beszélve.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A felszállásnál egy bevándorlónak látszó nő ellentmondást nem tűrően kapja ki kezünkből csomagjainkat, mielőtt bármit is tehetnénk, aztán természetesen tartja a markát. Miután nem tágít, összekaparok neki néhány eurót apróban, éppen csak hozzám nem vágja.

Vajon a legtöbb olasz miért nem feltételezi egy külföldiről, hogy beszéli a nyelvüket? Pedig az ő angolságuk, amivel kommunikálni próbálnak, többnyire iszonyatos. Szemben ülő útitársunkat azonban sikerül hamar felvilágosítani. Fütyesz csendőrre emlékeztet, de amúgy letagadhatatlan római. Felesége negyedóránként hívja, ő pedig megadóan beszámol mindenről, arról is, hogy rendesen eszik és iszik út közben. Ő egészen Milánóig megy, addigra szinte beesteledik.

Campiglia Marittima. Livorno előtt. Még soha nem hallottunk róla, itt vár minket az állomáson Paul atya, jelenleg pistoiai plébános és házvezetőnője, lassan örök társa (20 év már egy házasságban is valami…), Simonetta. Paul egyre „bácsisabb” (később elmagyarázzuk neki, hogy a „bácsi” nem egészen ugyanaz, mint olaszul a „baci”), Simo is kitelt, amióta nem dohányzik (néhány éve még elképzelni sem lehetett cigaretta nélkül). Számomra pedig kezdődik egy folyamatosan három, néha négynyelvű társalgás, hiszen Életem csak az angolt, Simo csak az olaszt beszéli, Paullal pedig – 47 éves hagyományainknak megfelelően – hol franciául, hol olaszul beszélünk. A Briand-ban ismerkedtünk meg, már ott is jótét lélek volt, az első évnyitó után, amikor a szakadó esőben át kellett mennünk az osztályterembe, kabátja alá vett. Már akkor is egy fejjel magasabb volt nálam, a különbség azóta sem tűnt el. Legutóbb négy éve ők jártak Budapesten, olyan, mintha csak tegnap találkoztunk volna és onnan folytatnánk együttlétünket.

 

A következő fél napban egyik csodából a másikba esünk. Paulék Piombinóba visznek, a kikötővárosba, ahol az atya hajója áll. A hajó neve „Paspartu”, úgy is mondhatnánk, hogy „Passe-partout”, mint Verne hőse, csakhogy Paul az anyanyelvén diszlexiás (olaszul nem, mert az olasz nyelv 90%-ban fonetikus, ezt adjátok össze…), és ő is így akarta. Welcome drink helyett welcome szőlő – erjesztett változatban lesz még bőven részünk aznap is…

A kikötő két részre osztja a tengerpartot és az öblöt, mi mindkettőt kipróbáljuk. Először a homokos partra megyünk, bemelegítésképpen kiúszunk a bójákig, börtönéből szabadul sas lelkünk, ha a tenger vize nyaldossa testünket. Aztán jöhet a sziklás partvidék, amely alatt a víz olyan csodálatosan tiszta, mintha csak a Kék Lagunában lennénk. Kár, hogy nem vagyunk magunkban, mert akkor akár meztelenül is úszhatnánk – ezt még úgysem próbáltuk soha együtt Életemmel. Ki tudja, talán egyszer…A kövek között nem olyan egyszerű bemenni a vízbe felborulás nélkül, Paul javasolja, hogy seggel menjünk be, és aztán a hullámok kényelmesen bevisznek minket. Nyert. Kifele jövet aztán indul a kőgyűjtés, szebbnél szebb, ősi kövületeket rejtő kavicsokat, köveket kapunk fel, de végül visszaadjuk őket élőhelyüknek. Pedig volt közöttük egy hatalmas fosszília, méltó helyen lett volna hálószobánkban a Vörös-tengeri óriás kagyló, a kószi Hippokrátész-kórház köve és egy gömbölyű alanyiai kőszem mellett. Aztán megint rejtegethettük volna, mint az óriáskagylót, amely tán Mózes apánkat is látta, és amely miatt összefutott a teljes egyiptomi vám- és pénzügyőrség és műemlékrendészet a kairói repülőtéren…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Paulnak fontos dolga akad a közeli Populoniában, ahol a minap esketett, ott felejtett a templomban egy szertartás-könyvet. Szerintünk direkt csinálta, hogy megmutathassa ezt az elképzelhetetlen települést, amelynek 17 bejelentett állandó lakosa, etruszk szent útja temetője, 11. századi erődítménye és kis kápolnája és egy utcája van, mindez egy tengerparti domb tetején, olyan kilátással,  hogy még a mi sokat látott szemeinknek is eláll a lélegzete. (Hogy jutott eszembe ez a képzavar, nem tudom…). És a kis utcában kortárs művészek bronzszobrai, vassal ékesített festményei, miközben a hegytetőn őrült szelek fújnak! És még csak este fél 8 körül jár az idő!

 

Follonica vár minket vacsorára, olasz mértékkel egészen korán, 9 órára. Paulék barátai, a csupa tűz, nálunk valamivel idősebb Pietrina doktornő, és fogadott fia, a csupa mosoly, állítólag enyhén fogyatékos Antonio vendégei vagyunk. Pietrina arcában van valami nagyon nemes, így képzelek el egy római patricius asszonyt, ugyanakkor ízig-vérig izgalmas mai olasz nő. Antonio nagy gyűjtögető, a régi könyvek, festmények és nyomatok szakértője (lehet, hogy az autizmus egyik formája), számtalan horgászbotja van, de még sohasem pecázott. Kilépünk tengerparti lakásuk erkélyére és tátva marad a szánk: mintha előző évi nyaralásunk színhelyén, Alanyában lennénk! A parti sétány pálmafái, a strand előtt áthaladó út, még a naplemente is a török Rivierát idézi. Pietrina helyben hagyja megállapításunkat, ő is járt ott. No de a gyönyörök nem érnek itt véget: háziasszonyunk előbb egy hatalmas tál vongolés spagettit szervíroz nekünk, sok-sok apró kis kagylóval, majd következik a cozze alla marinara, nagy fekete kagylók, enyhén paradicsomos, fokhagymás, petrezselymes, fehér boros mártásban, teljes kiőrlésű kenyérrel! Mindezt este 9-kor, nem kevés bor kíséretében!  Csodák csodája, az orgia meg sem kottyan nekünk, legfeljebb a fáradtság tör ránk elemi erővel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A háziak még egy fagylaltozni invitálnak bennünket, vonszoljuk magunkat az éjszakai Follonica zsivajában, ez már nem  hiányzik, de azért nagyszerű este volt. Piombinóba hazafelé már csak Paul nem alszik (ő vezet), éjfél körül esünk be a hajóba, ahol mind a négyünknek megágyaznak – kipróbáljuk ezt is. Életemmel imádunk szorosan összebújni, de utoljára szerelmünk hajnalán fordult elő, hogy a legjobb indulattal is csak másfél helyünk van aludni. (Akkor éppen átmeneti szállás jellege volt otthonomnak és egy egyszemélyes kanapé volt az egyetlen alvásra alkalmas hely).  Sebaj, kibírtuk, másnap reggel bőséges reggeli a hajón, friss cornettókkal, kávéval, joghurttal, majd egy jóízű úszás az öbölben, és máris regenerálódnak csontjaink. Indulhatunk Pistoiába, ahol Paul plébániája áll…

(folyt)

fotók: Benke Rita

Szólj hozzá