2013. sze 27.

Hideglelet

írta: Göbölyös N. László
Hideglelet

Iskolabál van drága gimnáziumunkban. Éppen a másik zenekar játszik, nem az enyém, de hamarosan én is fellépek velük, ahogy szoktam.

Ma nyílt nap van, bárki bejöhet, nemcsak a gimi diákjai. Az egyik idegen egy hatalmas termetű, harmincas fiatalember, aki a hátán egy hozzá hasonlóan hatalmas hátizsákot cipel, amelyből vidáman kikandikál egy aranyos, szeplős arcú, zöld szemű, vörös hajú fiatal lány.

Megdobban a szívem: ő a Gyertyalány, aki immár több mint tíz éve nem láttam.

Felcsillan a szeme: „Lou!” – kiált fel. Senki más nem hívott így soha, csak ő. Már kászálódik ki a zsákból, és hosszan-hosszan átölel. Futó pillantást vetek a fiatalemberre, aki nyilván a párja, de tekintetéből azt olvasom ki, hogy csak nyugodtan, tudok rólad, öleljétek csak meg egymást.

Gyertyalány két pici tenyerébe fogja a kezemet, keze ugyanolyan jéghideg, mint régen. A kezének csak a talpa volt hidegebb, de kevés nála melegebb szívű nőt ismertem életemben. Életem legzűrösebb időszakában találkoztunk először, először az írásaimért rajongott, aztán egyetlen napon elszállt velünk a szenvedély. A zene, a költészet, a vörös bor, a biliárd, a féktelen szerelem – ez volt az élete. Állandóan utazni vágyott, Kerouac volt a bibliája, mindig magánál hordta, és szeretett volna a tengerhez eljutni de attól félt, hogy nem fog harminc éves koránál tovább élni. A következő tíz évben sűrűn felbukkantunk egymás életében, mindig magas főfokot értünk el, mentsvárai voltunk egymásnak. Életem legszebb gyertyáit tőle kaptam, sokáig egy gyertyaöntő műhelyben dolgozott. Az egyikkel kis híján magamra gyújtottam véletlenül a lakást. Később felfedezte a virágok, a gyógynövények örömét, és ez lett az ő igazi útja. Közben mindketten lehetetlen kapcsolatokba keveredtünk, de sokáig visszataláltunk egymáshoz. Egyszer, amikor mindketten éppen az abszolút mélyponton voltunk, megkérdezte, hogy nem akarok-e vele együtt élni, hűséges, odaadó társam lenne. Ebben nem is kételkedtem, szerencsére e mondat elhangzásakor józan voltam testben és lélekben. Húsz évvel volt nálam fiatalabb. Nem akartam még egy embert tönkretenni. Szomorú volt, de megértette.

Amikor utoljára láttuk egymást, már mindketten megtaláltuk akivel, akiért érdemes élni. Harminc felett, negyven felett is. Akkor a Nyugati pályaudvar előtt öleltük meg egymást utoljára. Még leveleztünk egy ideig, aztán már csak arról értesültem, hogy párjával kiköltöztek falura és lányuk született.

Nem tudom, most hogy keveredett ide, ráadásul egy hátizsákban érkezve. „Várj, mindjárt játszunk valami jót” – mondom, és elindulok a színpad felé, hogy Lou Reed-től nyomjuk a Perfect Day-t. Be is intem a srácoknak, akik azonban azt sem tudják, miről van szó. Lenézek a színpadról és már Gyertyalány sincs ott, a hátizsákos fiú is eltűnt.

Rázni kezd a hideg. Már reszketek. Össze kell szednem minden erőmet, hogy tagjaim felett ne veszítsem el teljesen a kontrollt. Mikor a roham elmúlik, nagy levegőt veszek, és a hajnali öt órai sötétben Életem forróságát keresem az ágyban, ő álmában is érzi, hogy át kell ölelnie, hogy lecsillapodjam. Egy nagy békeaurában fekszünk reggelig.

Talán így ébredt aznap reggel Gyertyalány és a Hátizsákos Fiú is. Talán ők is tudják már, hogy bár úton lenni boldogság, a megérkezés nem mindig egyenlő a halállal.

 

Szólj hozzá