2013. sze 29.

Sínen innen és sínen túl

írta: Göbölyös N. László
Sínen innen és sínen túl

Egy kihalt pályaudvaron beszélünk meg találkozót barátommal. Úgy döntünk, hogy egyszer s mindenkorra  itt hagyjuk az országot.

Olyan a pályaudvar, mint egy westernbeli vasútállomás azzal a különbséggel, hogy itt nem egy, hanem legalább 8-10  vágány van. De csak egy vonat érkezik ide, a legkülső vágányra és az is csak lassít, de nem áll meg.

Mindkettőnknek csak egy-egy bőröndje van, semmi feleslegeset nem viszünk magunkkal: semmi olyant, ami előző életünkben  fontos volt és visszahúzna. Abban is megállapodunk, hogy mindketten egyedül megyünk, amint megérkezünk, szétválunk, és soha többé nem is keressük egymást, nehogy találkozásaink során elkezdjünk a régi szép időkről beszélni, amik nem is voltak szépek. Itthon maradt szeretteinket pedig csak akkor hívhatjuk ki magunkhoz, amikor már biztosak vagyunk abban, hogy ők sem csábíthatnak haza.

A legnehezebb nem az lesz, hogy felugorjunk a vonatra, hanem az, hogy a bőröndünket áthajítsuk a legkülső vágányhoz, amikor messziről meghalljuk a szerelvény érkezését, mert azzal a kezünkben nem lehet futni, kint pedig nem szabad várakozni, nehogy meglássanak bennünket idő előtt és visszatérítsenek.

Indián módszerrel hallgatjuk a földet, halljuk a még távoli, de egyre közeledő dübörgést. Egyszerre fogjuk meg bőröndjeinket és hajítjuk át. A csomagok gyönyörű ívben szállnak egészen a külső vágányig.

Futásnak eredünk. Abban a pillanatban azonban, amikor odaérünk és a vonat is feltűnik, a másik irányból egy nő rohan felénk. Barátom barátnője. Az utolsó pillanatban odaér, felkapja barátom bőröndjét, felugrik a vonatra, barátom pedig utána.

Én nem ugrom.

Megvárom, míg elsuhan a vonat, és visszakullogok az állomásra. Szégyellem magam, hogy képes lettem volna itt hagyni szeretteimet, és haragszom a barátomra, hogy becsapott, mert ő is bírt egyedül elmenni.

Szólj hozzá