2013. okt 22.

Ott-ittlétünk 7.

írta: Göbölyös N. László
Ott-ittlétünk 7.

Augusztus 24, szombat. Spirituális hétvégére készülünk, de a délelőtt még a világi örömöké. Bevesszük magunkat a pistoiai piacra, otthoni szeretteinkre is gondolni kell, mindenki szereti nálunk az ínyencségeket. Először is át kell magunkat verekednünk a brigidini-árusok során, mindegyik a magáét tartja autentikusnak, többet is megkóstolunk, igazából nem érezzük a különbséget, de hát mi idegenek vagyunk, a helyiek nyilván jobban érzik az árnyalatokat.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Beszabadulunk egy üzletbe, ahol borok, olajok, olajbogyók és mindennemű édességek várnak ránk. A sajtokhoz még sajnos (?) messze a hazautazás – két nap….A zöldségpiac színkavalkádját még a legnagyobb itáliai mesterek sem tudnák kikeverni, csak zöldből és pirosból van tucatnyi. Életem szépen néz egy paprikapalánta-árusra, kap is tőle egy szemet, amit majd elültethet itthon. Egy másik standnál elég csak félrefordulnom, egy idősebb úr máris kinézi magának őt és egy kis fekete cseresznyefürtöt tart felé. „Csak éppen bókoltam a feleségének, azt mondtam neki, hogy ő gyümölcs lenne, cseresznye lenne” – szabadkozik az úr, a stand tulajdonosa szúrós tekintetemre. Megértő mosoly részemről, szemérmesen büszke mosoly Életem részéről. Hiába, az olaszok értenek a széptevéshez.

A Dóm körüli utcákat ellepik a turkálók és egyéb zsibárusok. Az árakat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy árak ugyanazok, mint a Vörösvári úti „MDF-piacon.” Útban a plébánia felé különböző színes zászlókkal díszített házat látunk. Ajtaja nyitva, egy idős férfi és egy fiatal lány (mint utóbb kiderül, az unokája) éppen hideg tésztát ebédelnek, de azért készségesen felvilágosítanak minket, hogy a zászlók a pistoiai kerületek lobogói, és itt is nagy hagyománya van a paliónak, a középkorból itt maradt lovas versengésnek.

Szükségből betérünk még egy kávézóba, ahol a szokásos koffeinmentes cappuccino helyett ezúttal árpakávét iszunk. Emlékszem még gyerekkoromból, volt egy reklám is, amivel ezt gyerekeknek ajánlották, kávé helyett: „Orzo-bimbo bim-bum-bam”. Mik maradnak meg az ember agyába, hihetetlen…A bárban már beindult az élet, este indul a Serie A, a futball-rajongók bújják a Gazzetta dello Sportot és folyik a bősz tippelés. Kit érdekel Berlusconi és a fenyegető kormányválság?

A kora este már Lupiccianóban talál minket. Ha Valdibure kicsiny hegyi falu, akkor minek nevezzük Lupiccianót, ahol a főteret így hívják: a templomocska terecskéje (Piazzetta della Chiesetta). Itt kezdődik Paul atya hét végi misesorozata. De nehogy ám valami ájtatosságot képzeljünk el: a szertartás előtt Paul elvonul egy kicsit meditálni, de az öltözködéssel nem sokat törődik: ráhúzza zöld pólójára, farmerére a miseruhát, marad mezítlábas szandálja is. Az apró, 12. századi templomban, amely alig nagyobb, mint egy kápolna, az atya a prédikáció során kilép az oltár elől, sétálgat a padok között, mintha csak beszélgetne a hívekkel, minden kötelező szigor és dörgedelem nélkül. A mára rendelt evangélium Szent Lukács szavaiból táplálkozik. Paul arról elmélkedik, hogy nem az a jó hívő, aki minden misére elmegy, folyamatosan imádkozik, hanem az, aki mindennapi cselekedeteivel követi Krisztus tanításait, nemcsak hirdeti, hanem gyakorolja is a felebaráti szeretetet. „Jézus Krisztus világi isten” – jelenti ki. Ezért alighanem nálunk ki is átkoznák.

A mise után nehezen szabadulunk Lupicciano festői falai közül. Pault mindenki megszólítja, neki is van egy-két kedves szava mindenkihez, még egy öregasszonyhoz is elmegy, mert beteg és nem tudott eljönni áldozni. Az utcán összefutunk egy helyi emberrel, akit Paul kérdőre von, hogy miért nem jött el a misére. „Bocs, de közbejött egy sürgős munka” – feleli a férfi. „Nem baj, jössz egy sörrel” – mondja az atya. Már indulnánk, amikor valaki ismét megállítja, sőt, szól a családnak, ismerősöknek is, hogy „gyertek gyorsan, itt van Paul”.

Nem csoda, ha atyánk ki van akadva a II. János Pál idején Olaszországba települt lengyel papoktól. „El vannak maradva ötven évvel. Számukra a II. Vatikáni Zsinat az ördög műve, VI. Pál pedig szabadkőműves volt. És ilyenek tanítanak a szemináriumokban” – dohog barátunk.

Amikor ketten maradunk, megkérdezem tőle, hogy megáldoztat-e elváltakat. Életem azóta nem áldozhatott otthon, amióta elvált és hozzám jött feleségül – ráadásul egy másik elválthoz, aki még ráadásul pogány is. Paul gondolkodás nélkül igent mond. Másnap délelőtt Valdiburéban. Neki nem a dogma a fontos, hanem a belső hit.

Aznap este még egy szertartásnak lehetünk részesei. Paul a pistoiai parókia udvarán celebrál késő esti misét egy dundi ministránsgyerek elektromos orgonakíséretével. A templom falán feszület, előtte „mozgó oltár”, míg a bejárattól a „szentélyig” vezető út kockáiba belevésték a Hegyi Beszéd nyolc boldogságát. A prédikációt kicsit átvariálta, elvégre más itt a közönség a városban. Még így is többeket megdöbbent. „Hogy tetszett a prédikáció?” – kérdezi a hívektől, akik úgy belemelegednek a traccspartiba, hogy kidobni sem lehet őket. „Hát egy limoncellóval könnyebben meg tudtuk volna emészteni” – replikázik egy idősebb úrhölgy. De amikor a parókia zárórát hirdet, ő is szinte meg van sértődve.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Augusztus 25., vasárnap. Valdibure, már jól ismerjük a kis fellegvárat. „Felkészültél?” – kérdezi Paul atya Életemet a mise előtt. Igen, felkészült. Erre várt évek óta. És amikor visszatér az áldozásból, földön túli béke ragyog az arcán. Néha tényleg irigylem a hitéért…

Utolsó délutánunk Pistoiában. Rájövünk, hogy még sok mindent nem láttunk. Például a San Bartolomeo-templomot, és éppen Szent Bertalan napja van. Ama bizonyos éjszakára nincsenek utalások, van elég baja a világnak anélkül is. Aztán a város legszebb román templomát, a Sant’Andreát is megtaláljuk könnyedén – már itt sem tévedünk el, ha mégsem tudjuk az utat, pillanatok alatt útbaigazítanak minket – benne egy orgonával, amely a 20. század eleji festett párizsi kintornákra emlékeztet. Ilyeneket szoktak megszólaltatni a Notre-Dame előtti téren. Egy harmadikban, amelyet Loyolai Szent Ignácnak szenteltek, egy olajfából készült jászol tárul a szemünk elé, amelyet betlehemi keresztény arab művészek alkottak.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ennyi lélekemelés után már csak a test örömei jöhetnek: egy pizzeriából viszünk haza Paulékkal malomkeréknyi finomságokat, napoletanát, frutta di marést, margheritát, meg még kétféle mást, nehogy véletlenül éhen maradjunk. Mi szicíliai fekete borral, avolával öblítjük le, Paul és Simonetta viszont sörrel. Nekik a pizzához sör dukál – mondják. Ez az utolsó vacsoránk együtt 2013-ban, de már tervezzük a következő találkozót, talán Budapesten, talán valahol Magyarországon. Távolságok nincsenek manapság, de azért lehetnének közelebb is…

Augusztus 26, hétfő. A búcsúk napja. Szemérmes ölelés a pistoiai pályaudvaron, jó volt veletek, részünkről a megtiszteltetés, hogy nálunk voltatok, mondják. Életem és Simonetta megállapodnak, hogy legközelebb kölcsönösen megtanulják egymás nyelvét.

Marad néhány óránk Firenzében, hogy felelevenítsük hét évvel korábbi gyönyörű utunkat. Az Arno felett most is olyan különlegesek a felhők, mintha odafestették volna őket olajjal az égre. A Piazza della Signorián most nem bohóc követi hamiskás léptekkel a turistanőket, hanem egy pufók Ámor vár áldozataira, odébb pedig egy álmeztelen Dávid. Bolyongunk a középkori kisutcákon és néha arra gondolunk, hogy jó lenne úgy istenigazából eltévedni, legalább 7-800 évet. Jó, annak is megvoltak az árnyoldalai, tudjuk…Abban viszont most már teljesen bizonyosak vagyunk, hogy a katedrálisok versenyében a Santa Maria del Fiore végzett nálunk az élen. Ha lehet egyáltalán rangsort felállítani, hiszen a pisai dóm, a Notre-Dame, vagy a még mindig csak épülő Sagrada Familia is lélegzetelállító a maga nemében. A firenzei székesegyház azonban egyszerre fenséges és játékos, méretei ellenére sem embertelen. Hét évvel korábban csak a dantei Pokolköröket fedeztük fel Bruneschelli alkotásában, most azonban rájövünk, hogy a Mester az egész márványpadlót teleszórta misztikus-spirituális körökkel. Csak ezek becserkészésével el lehetne egy napot tölteni.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Száguldunk Róma felé. A Frecciarossa 250 km/órás sebességgel repít minket, itt-ott elsuhan mellettünk egy középkori vár, Életem nagy sikerélménye, amikor néhányat mégis el tud kapni fényképezőgépével. Ránk alkonyodik, amikor beszállunk a Fiumicinóra vezető kisvonatba a Terminin. Szomorúság költözik belénk. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy Szeretteink várnak minket. A repülőtéren, ahol némi késést szenved a beszállás, a várakozás során eszembe jut Rudolf Nurejev, aki a párizsi Orly repülőtéren az utolsó pillanatban visszaugrott „francia területre”. Nekünk is lenne hová mennünk. De most még hazamegyünk. Aztán, ha minden kötél szakad, jelentkezem Paul atyánál sekrestyésnek. Azt a fránya keresztelőt meg majd megoldjuk valahogy….

fotók: Benke Rita

 

 

Szólj hozzá