2013. okt 23.

Hogyan segítette Verdi zenéje az olasz egységet?

írta: Göbölyös N. László
Hogyan segítette Verdi zenéje az olasz egységet?

 Giuseppe Verdi operái jól ismertek, de mit tudunk róla, mint a parlament tagjának munkájáról, és mint az olasz egység lelkes támogatójáról?  A zeneszerző születésének 200. évfordulója alkalmából Clemency –Burton Hill a BBC-ben tekint vissza Verdi életére.

 

Elképzelhető ma egy ország nemzeti gyásza egy klasszikus zeneszerző halálának évfordulóján?  Amikor a 200 éve született Giuseppe Verdi 1901 január 27-én meghalt, az egész Olaszország egy emberként sírt. Majdnem egy negyed millió ember vonult az utcára és énekelte a Va’ Pensiero-t – vagyis a Szabadság-kórust - a híres karmester Arturo Toscanini vezényletével.

 

Verdi – kétség sem fér hozzá- valóban nagy komponista volt: az örök Requiemmel, az elragadó egyházi kórus zenékkel, néhány jelentős kamara muzsikával, zenekari műveivel, és természetesen mintegy harminc operával. 2013-ban többről, mint bármikor korábban, egy sor nagy zeneszerző évfordulóiról emlékezünk – Benjamin Britten századik és Richard Wagner születésének kétszázadik évfordulójáról, és Gesualdo halálának négyszázadik évfordulójáról.  Összehasonlítva ezeknek a nevezetes dátumoknak a megünneplésével, észrevehető, hogy Verdi születésének kétszázadik évfordulója alig vált ki hatást. Ez nem a megbecsültségének fokát jelzi,  hanem pusztán tükrözi azt a tényt, hogy zenéjét minden időben és a világon mindenütt előadják Könnyű lenne fogadni arra, hogy egy adott este valaki, valahol a világban  Rigolettót vagy Otellót, Aidát vagy Violettát énekli..

 

Azonban az ok, amiért az olaszok azon a téli napon az elmúlt évszázad hajnalán az utcára mentek, sokkal több volt, mint maga a zene. Verdi operái háttérzenét nyújtottak a halála előtti, politikailag viharos fél évszázadnak, és leghíresebb áriai mintegy himnuszaivá váltak az éppen egységessé vált nemzetnek. Amikor 1842-ben a milánói Scálában bemutatták a Nabucco-t, Olaszország csak egyszerű része volt a földrajzilag határos királyságoknak és hercegségeknek, amelyeket csak alig több, mint a közös nyelv és a kulturális hagyományok, kötöttek össze, hiszen a Római Birodalom akkor már közel 1400 éve összeomlott.

 

Amikor tehát az olaszok Verdi a Nabucco Szabadság-kórusát énekelték a gyászszertartáson – amelyben a Babilónba hurcolt zsidók megindító módon adnak hangot az Ígéret Földje utáni vágyakozásuknak – erőteljes analógiává vált az olasz nép hosszú ideje tartó óhajának. Amikor a gyászszertartáson azt kiáltották, hogy „Éljen Verdi” teljesen tudatában voltak a jelszó kettős jelentésének és annak illegális visszhangjának, amely a Risorgimento, az olasz nacionalizmus agitátorainak szólt. Verdi nevének betűi megegyeztek Szardínia királyának nevével és címével – Victor Emanuele Re d’Italia-, aki 1861- ben lépett az egyesült nemzet trónjára. Még ugyanebben az évben az első miniszterelnök kérésére Verdi belépett az új parlamentbe, amelynek négy évig tagja volt.

 

Verdi szívvel lélekkel támogatta a Risorgimento eszméit, és 1848, a milánói forradalom kitörésekor azt írta Párizsból Francesco Piave szövegírónak: „Dicsőség a hősöknek. Dicsőség egész Olaszországnak, amely ezekben a pillanatokban igazán nagy lett”” Milánóba hazatérve fogalmazta meg személyes prioritásait:” Azt hiszik, hogy most érdekelnek engem a hangjegyek és a zene?  Most egyetlen muzsika kell, ami kellemes az olasz füleknek: az ágyúk muzsikája”

 

De azért foglalkozott a hangjegyekkel és a hangokkal. A köztársasági Verdi, - aki elég pragmatikus volt annak megértéséhez, hogy a legrealistább esély az egység számára a király támogatása,- anti-klerikális volt, háborúellenes, lelkes hazafi és liberális, és operái egyedülállóan erőteljes eszközei voltak politikai meggyőződésének. Nem meglepő, hogy a kortárs történészek gyorsan magukévá tették az olyan korai operák üzeneteit, mint a Nabucco, az Ernani és az Attila, leszűkítve ezzel ezeket a műveket a nacionalizmus ügyére.

 

Az ő zsenije sok szempontból ma is páratlan marad. Minthogy születésének 200.-dik évfordulóját ünnepeljük, nehéz nem csodálni azt a tényt, hogy politikai éleslátása egyáltalán nem halványult el. Verdi aggodalmai annyira progresszívnek látszanak ma, amennyire azok voltak, amikor a tinta még meg sem száradt a kéziratain. Gondoljunk csak  a Traviatára, amelyben egy prostituált erkölcsi győzelmet arat egy nemes emberen, vagy a Rigolettora és A trubadúrra, amelyek valóságos lélektani drámák bűnnel és bűnhődéssel, miközben mindkettőben megjelenik a hatalom és az önkény sötét oldala. És a szabadság gondolata is elválaszthatatlan nagy műveitől a Szicíliai vecsernyétől a Don Carlosig.

 

Két évvel ezelőtt egy szívszorító felvétel járta be a világot: a római Operaház Nabucco-előadásán a Szabadság-kórus elhangzása után Riccardo Muti, a világhírű karmester letette a pálcát és elmondta a közönségnek, hogy a Berlusconi-kormány súlyosan meg akarja nyirbálni a kulturális költségvetést, ami az operaházakra nézve is végzetes következményekkel járhat. A Maestro ezután újra vezényelni kezdte a Szabadság-kórust, de immár a közönség felé fordulva. Tudjuk, az olaszoknak nem kell sok, hogy énekeljenek, különösen egy olyan „himnuszt”, ami benne van a génjeikben…

 

http://www.youtube.com/watch?v=gaXE0v0bJoE

 

Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy 1848. március 15-én Erkel Hunyadi Lászlóját adták elő Pesten, és akkor történelmi jelentősége volt, hogy felhangzott a „Meghalt a cselszövő..” kórus…

 

Boldog születésnapot a kétszáz éve fiatal Verdinek!

Szólj hozzá