2013. dec 11.

Csapdában

írta: Göbölyös N. László
Csapdában

Előadást hallgatok az ellenkultúra aranyéveiről. Az előadó szemérmetlenül sajátjaként adja elő az én korábbi írásaimat, és természetesen azokat a zenéket használja fel, amelyekkel én illusztráltam azokat. Nem tudom, hogy dühöngjek-e vagy szomorkodjam, hogy már ezzel a műfajjal, amit tényleg ismerek, szeretek és értek sem tudom eladni magamat.

Az előadóterem oldalán joviális, kopasz úriember rohangál fel s alá egy német futballcsapat mezében, fogyókúrás edzést tart. Közben rám-rám néz, mintegy jelezve, hogy nem felejtett el, rádiójánál mindig lesz helyem, feltéve, ha lesz rádiója. Aztán megjelenik egy másik úriember, akit még sosem láttam, csak a hangját hallottam, és aki mindig hívott egy rádióhoz, de aztán soha nem lett belőle semmi. Már éppen kimondom, hogy most lesz belőle meg belőlem sem énekes halott, amikor ez utóbbi úriember, akit pedig nem is ilyennek képzeltem el, szól, hogy fontos üzenetei vannak számomra. Az egyik egy boríték, amely az első úr által elmaradt honoráriumot tartalmazza. Aztán bemutat nekem egy toprongyos alakot, egy kötött, szembehúzott sapkát hord és óriás bekecset, mint amilyent a kutyakiképzők szoktak. Ő lesz az én új munkaadóm, ne törődjek semmivel, csak kövessem őt.

A figura némi életrajzot kér tőlem élőszóban, mire végzem a mondókámmal – igyekszem magam rövidre fogni, de nem sikerül – már megszabadul idétlen sapkájától, és bekecsétől: egy tépett, szőke hajú, táncolóan nagymellű nő lesz belőle, aki félreérthetetlen célzásokat tesz arra, hogy mostantól szexuális tulajdonának tekint engem. Mint egykor egy alternatív rock-banda menedzsernője, aki találkozásunk után öt perccel, harmadik mondatában közölte velem: „Kapcsolatunkon az sem fog semmit változtatni, ha majd lefekszünk egymással.” Ezúttal az aktus még várat magára, előbb be kell jutnunk a rádió épületébe, amelyet egy vigyorgó, fekete ruhás alak őriz, de a nő egy jointot nyom a szájába, amitől még jobban kezd vigyorogni, ellenben lecsúszik a földre és át lehet lépni rajta.

Egy alagsori nagyteremhez érkezünk, nem veszem észre a lépcsőt, majdnem lezuhanok a mélybe, de a nő elkap, és életmentés ürügyén kis híján megfojt a csókjával, ölelésével. Alant múzeumnak látszó terem, mindenféle barlangrajzokkal, amelyek ősibbek az eddig ismertebbeknél, és természetesen valamennyi magyar. „Mert mi már ősemberként is mindenkinél különbek voltunk” – lihegi a fülembe a nő. De már a lemezszekrénynél vagyunk, ahonnan kivesz egy korongot, amelyről valami istentelen „nagynemzeti” trash-metál szól. „Ők az etalonok” – közli ellentmondást nem tűrő hangon, és kifelé mutat az ablakon, amely alatt csupa árpád-sávos karszalagos, Nagy-Magyarország-pólós zenész várakozik a bebocsátásra.

Csapdában vagyok, de a zenét hívom segítségül. Véletlenül van nálam egy Bob Dylan-lemez és felteszem az All Along The Watchtowert. És amíg Zim úr azt dünnyögi, hogy  „There must be some way out of here – said the joker to the thief” – kihasználva a közeg általános felháborodását, kereket oldok….

Szólj hozzá