Lassan gyógyulnak a Föld sebei. Halálmadarak jönnek újra meg újra, karmaikkal felszakítják a forradásokat és fekete könnyeket csepegtetnek beléjük.
Útjaink milliófelé ágaznak szét, mint ereink, de, hogy célba érjünk, végig kell mennünk a hajszálösvényeken is.
Igazaknak találtattunk és megmerítettük menlevelünket az Élet Vízében. Kiléptünk rossz cipőinkből, mielőtt azok lerohadtak lábunkról, vagy sorba állították őket egy szennyes folyóparton.
Elringatózunk a Föld eltérített tengelyén, melynek mentén hó hűti a felhevült tájakat és a Pólusok jege úgy zsugorodik a Nap tűzében, mint az örökkévalóság szamárbőre, és nem tudjuk, hogy hol lesz jövőre Jeruzsálemünk.
Magunkhoz vettük a Béke, a Zene és a Szerelem szentháromságának szűz ostyáját, és ízét őrizzük a szánkban a csillag-léptékű ártatlanság korától a rajongás őrületén át a megtartó Egy-lét meghitt melegségéig.
Megtanultuk, hogy nem vagyunk hiába. Soha többé nem tévesztjük el egymás lábnyomát, nem hiányozhatunk egymás közegéből és nemcsak a hangszórók bömbölésében, de a külvilág minden gonosz és negédesen csábító hangzavarában is meghalljuk Másik Énünk suttogását és nevetését.
Tágra nyílt szemekkel álmodik velünk a Képzelet, kimondatlan szavak helyett.
Lassan gyógyulnak a Föld sebei. De mi, akik tiszta szívvel születtünk, egyre közelebb kerülünk az OM kozmikus ősforrásához. Már csak karnyújtásnyira vagyunk tőle. Addig, egy percet sem pihenve, megyünk és játszunk tovább.
(2013. december 17., Életemmel közös reggeli meditáció nyomán, az Új Esztendőre)
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
