2014. jan 31.

Rettegjünk és/vagy röhögjünk?

írta: Göbölyös N. László
Rettegjünk és/vagy röhögjünk?

Ellenőrzés! Alighanem legrettenetesebb szavaink egyike. Már maga az, hogy „ellen” – benne van, hogy ellenünk van. Ellenőrzés a határon, amikor még nem volt világútlevelünk. Ellenőrzés a kollégiumi szobában, a századkörletben, vagy ezredszinten (bár attól inkább elöljáróink fostak…), ellenőr a buszon, metróban és egyéb közterületen, cégünknél. Fogunk vacog a gondolatra is, mert tudjuk: az ellenőr, legyen az tanfelügyelő, hadosztály-parancsnok, vagy nav-os, csak akkor nem talál valami problémát, ha nem akar. Mi pedig első fogvacogásunk elmúltával azon kezdjük törni összes fejünket, hogy miként kerüljük el a kellemetlen perceket, és miként adjuk tudtára, lehetőleg félreérthetetlenül az ellenőrnek, hogy nálunk minden rendben van. És akkor egy kis áldozat árán kihúzzuk a következőig.

Éppen ezért örökbecsű és megunhatatlan A revizor.

Akár aktualizálják, akár nem.

„Mikor zárják be ezt a színházat a választások előtt?” – kérdezi párjától egy úr a hátunk mögött az első felvonás utáni szünetben tegnap este a Vígben. Összenézünk. Az ismeretlen néző pontosan reflektál arra, amire gondolunk. Hogy a több mint 1100 fős publikum (a pótszékek is tele voltak) vagy nem mer harsányan nevetni (azért tán még nem tartunk ott), vagy nem érti a rá záporozó poénokat (kizárt, azért a Vígszínház közönségéből többet nézünk ki), esetleg ennyire tömény „poénáradatra” nem készült fel (ez esetleg), vagy pedig egyszerűen nem hisz a fülének.

Bodó Viktor és csapata, a Szputnyik Hajózási Társaság a Vígszínház társulatába szépen beolvadva semmit nem bíz a véletlenre. Igaz, hogy az eredeti Gogol-műből jószerével nem marad más, mint a kerettörténet, a figurák, az eredeti nevek többsége és néhány szövegrészlet. De Gogol jelen van, kegyetlen szellemével az első perctől az utolsóig. Valószínűleg ő maga is halálra röhögte volna magát ezen a véresen komoly előadáson. Lám, több mint 150 év telt el, és ugyanott tartunk – gondolná, mielőtt bevonulna a bezárt Lipótmezőre. Sorolhatnánk a végtelenségig „a Kúria elkúrta” kezdetű kiszólástól a dokumentumokat vékony csíkokra szeletelő iratmegsemmisítőn és az intézkedő „Tek”-en át a Nemzeti Gombaszedőkig és a „közbenemszerzési” pályázatokig. „Színházak épülnek stadionok helyett” – hörgi az uszodaigazgató, miután jelzi, hogy egy szava sem igaz. A banketten leitatott szélhámost emelvény, ezer árva gyerek kórusa, és egy tízezres, ingyenkonyha előtt kanyargó sor várja, míg ő az emelvényről lelépve kis híján eltapossa a „békamenetet”. Megtudjuk, hogy már megint „azok” kavarják, (némi szemléltetéssel egyértelművé teszik), valamint azt is, hogy bár vaj mindenkinek jut bőven, de „van ilyen vaj és olyan vaj” És így tovább…ha esetleg kételyeink lennének, a színészek egy-egy fontosabb mondatnál tesznek egy jellegzetes kézmozdulatot: figyelsz, wazze?

A második részre aztán a nézőtér végleg felébred. Rájön, hogy jól hallja, amit hall, amit hallania kell. Már kitörnek a darab közbeni nyílt színi tapsok, felszabadulnak a nevetések is. Aztán elhangzik a híres mondat: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök” – és a nézőtér egy pillanat alatt jéggé fagy. Igen, magunkon röhögünk, akik hagyjuk magunkat folyamatosan hülyének nézni, folyamatosan meglopni, akik a mélyebbnél is mélyebbre vagyunk képesek süllyedni, hogy kapjunk egy kis simogatást a hatalomtól, esetleg némi pénzt, földet, trafikot is melléje, aztán, amint egy porszem kerül a gépezetbe, nyakig összeszarjuk magunkat és minden mocskot szélsebesen egymásra kenünk.

Jó 40 évvel ezelőtt hatalmas élményem volt a Nemzeti Színház Revizor-előadása. Ma is fel tudom idézni Szacsvay László ijedt, pitiáner ingyenélőjét, akinek először esze ágában sincsen szélhámozni, de lassan rájön, hogy őt nézik az inkognitóban érkezett revizornak. És ugyanígy felejthetetlen Kállai Ferenc bornírt, hatalmaskodó, majd alázatosan gazsuláló, végül büszkeségében a végsőkig megalázott polgármestere. Lengyel Tamás Hlesztakovja az első pillanatban kapcsol. Ő a mai kor gyermeke, amikor az nyer, aki előbb van jókor jó helyen, még a svindliben is. (Pláne ott…). Nincs idő tökölni, szemérmeskedni, aggályoskodni. Ezért már az első felvonás közepétől láthatóan élvezi, hogy mindenki úgy ugrál (néha szó szerint), ahogy ő fütyül és a helyi potentátok engedelmes birkanyájjá változnak.  Hegedűs D. Géza, aki egy választási plakátból önmagát kigöngyölve gurul a színpadra, első megszólalásával még hanghordozásban is Kállait idézi, de e tisztelgés után már önállóan építi fel a maga vidéki bunkó kiskirályát, aki nemcsak nagyképűsködésben jár elől, hanem a szánalmas talpnyalásban is – nemcsak az elszámoltatás megúszása, hanem egy magasabb pozíció érdekében is.

A 60-as évek szocreál építészetét idéző uszoda az utolsó jelenetben gőzbe burkolózik. Jön az igazi revizor! A klasszikus felfogásban a színen lévők megmerevednek, így állnak egy-két percig, aztán függöny. Itt azonban a gőzből kiválik egy sötét ruhás, sötét maszkot viselő, Fantomas-szerű alak, aki aktatáskájából három dossziét húz ki egymás után: egy pirosat, egy fehéret és egy zöldet. És nincs függöny…

Aki nem hiszi, hogy mindez megjelenik ma egy budapesti nagyszínházban, menjen el és nézze meg. Minél előbb. Esetleg többször is. Amíg lehet.

(Gogol: A revizor - Vígszínház, 2014. január 30)

Szólj hozzá