2014. ápr 10.

Manfred első (?) fejezete - Five Faces of Manfred Mann (1964)

írta: Göbölyös N. László
Manfred első (?) fejezete - Five Faces of Manfred Mann (1964)

Five_Faces_of_Manfred_Mann 

1979, Budapest, Dunapart, Batthyányi-tér. Néhány fiatalember ugrál, szökell a Parlamenttel szembeni sétányon, egyikük előénekel, mire a többiek egyszerre, szökellés közben rávágják: „Singing Doo Wah Diddy Diddy Dum Diddy Dum”. Mondom magamban, mi bajuk ezeknek? Aztán kiderült, hogy ők az amerikai öttusa- válogatott tagjai (az előéneklő az edző volt), akik így végeztek lazító gyakorlatokat. A csatadal jól sikerült, meg is nyerték az esélyes magyarok előtt a csapatvilágbajnokát. Néhány évvel később, amikor a távirati irodában már lehetett külföldi filmcsatornákat fogni, egy éjszakai ügyelet során láttam egy idióta amerikai filmet a hadseregről, Billy Murray-vel a főszerepben, amelyben ugyanerre a nótára alakiztak a fiúk. (Ez volt a Stripes, amely után a dal kedvelt katonanóta lett az államokban). Mindez arról jutott eszembe, hogy ez a könnyed dalocska volt az első slágere a sokfelé bolyongó Manfred Mann első közismert formációjának.

Persze az első „Manfred Mann” korántsem az első volt. Michael Serse Lubowitz – ez volt az igazi neve – johannesburgi illetőségű fiatalember klasszikus zenét tanult, közben egy helyi jazz-bárban zongorázott, és ő alakította meg az ország első rock and roll zenekarát. Mivel azonban a csendes, szemüveges Michael (akinek később kecskeszakálla védjegye lett) mélységesen elítélte a dél-afrikai apartheid-rendszert, 1961-ben Angliába költözött, ahol először jazz-szakíróként kereste a kenyerét, Manfred Manne néven, amelyet aztán „lerövidített”. 1962-ben találkozott Mike Hugg dobos-vibrafonossal és együtt alakították meg Mann-Hugg Blues Brothers együttest, amelynek tagja lett egy bizonyos Graham Bond is, aki korábban Alexis Kornerrel dolgozott.  Láthatjuk tehát, hogy miként fonódtak össze a hamarosan kiteljesedő brit blues boom gyökerei.

1963-ra kialakult az első „igazi” Manfred Mann, Paul Jones énekes-szájharmonikással, Mike Vickers gitáros-fuvolás-szaxofonossal, és Dave Richmond basszusgitárossal, akit egy év múlva Tom McGuiness váltott fel. Szerződést kaptak a His Master’s Voice-nál, első kislemezük egy instrumentális felvétel volt, a Why Shoud We Not. A következő évben felkérték őket, hogy a Ready, Steady Go című, rendkívül népszerű brit zenei tv-műsornak írjanak új szignált. Ez lett a Paul Jones „szájtépő” herflihangjaira épülő 5-4-3-2-1, amely felkerült a brit toplisták 5. helyére.

http://www.youtube.com/watch?v=i-XPgccjiqw

A teljes sikert   két sláger-átdolgozásuk hozta meg nekik: a már említett Do Wah Diddy Diddy, amely eredetileg a The Exciters amerikai lánycsapat dala volt 1962-ben (azóta rengetegen feldolgozták), a másik pedig a Sha-La-La, amelyet egy másik tengerentúli női énekegyüttestől, a The Shirelles-től vettek át.

http://www.youtube.com/watch?v=x-y-50RW5Ng

Hiába, a jazz-es, blues-os dalokkal nem lehetett „betörni” a listákra. A zenekar azonban mégis vette a bátorságot, hogy első albumukra, amely 1964. szeptember 11-én jelent meg, egyik nagy slágerüket se vegyék fel! (A tengeren túli kiadásoknál engedményeket tettek, a kanadain a Do Wah Diddy-vel, az amerikaiak a Sha-La-Lá-val).

http://www.youtube.com/watch?v=e7JCMLAUtZI

A brit kiadás részben a chicagói blues „kötelezőit” tartalmazza: érdemes összevetni az ő Smokestack Lightning-jukat a Yardbirds-ével, de hallhatjuk Willie Dixon Hoochie Koochie Manjét, és az I’ve Got My Mojo Working című örökbecsűt is. Aztán jön néhány igazi csemege: A nagy jazz-szaxofonos Cannonball Adderley témája a Sack O Woe, szaxofon-szájharmonika kettőse, az Untie Me kicsit Beatles-re hajazó lírája, Joe South szerzeménye. Az amerikai gitáros-énekes-szerző elsősorban olyan világslágerekről híresült el, mint a Games People Play, a Lynn Anderson által énekelt Rose Garden, de ő írta a Deep Purple első nagy sikerét, a Hush!-t is.

http://www.youtube.com/watch?v=KRXRErZZJAU

A banda azonban nemcsak idegen tollakkal akart ékeskedni: különösen Paul Jones jeleskedett szerzőként, és ezek bizony kőkeményen vitték az R& B vonalat, és egész izgalmas hangszeres betéteket is belecsempésztek, mint például a Without You-ban.

http://www.youtube.com/watch?v=QcFZnu736go

Ezt a kétlakiságot folytatta a zenekar még csaknem két évig, olyan sikerekkel, mint a Hi-Li-Li, Hi-Lo vagy a Pretty Flamingo, miközben feldolgozták Bob Dylantől a With God On Our Side-ot, és nyomták a Stormy Monday Bluest, valamint az I Put On Spell On Yout. Ezt nem lehetett a végtelenségig csinálni: 1966 elején Mike Vickers távozott, majd júliusban Paul Jones is követte. Ekkor került be a zenekarba Klaus Voormann, aki még a Beatles hamburgi éveinek köszönhetően jutott el a brit zenei világba, és Mike d’Abo énekes. És kezdetét vehette a „második fejezet”, amely slágerekben még gazdagabb volt, mint az első.

Paul Jones megérdemel még néhány szót. Ő hű maradt a blueshoz,  közben a filmezéssel is próbálkozott, de a Kiváltság (Privilege) film nem hozta meg számára a sztárstátust. Annál inkább megbecsült lett musical-színpadon, főleg Andrew Lloyd Webber darabjaiban remekelt az Evitától a Macskákig. 1979-ben alakította meg Tom McGuinness-szel és Hughie Flinttel a The Blues Band formációt, amely a mai napig működik és a 2000-es években Magyarországra is eljutottak. (Flint egy időben John Mayall Bluesbreakersének volt a dobosa, majd társalapítója volt a McGuinness Flint együttesnek). A pofagyalut a mai napig remekül fújja, jelenleg ő a brit Nemzeti Szájharmonika-Liga elnöke is…

 

Tracklist:

Smokestack Lightning (Chester Burnett)

Don't Ask Me What I Say (Paul Jones)

Sack O' Woe (Cannonball Adderley)

What You Gonna Do? (Jones, Manfred Mann)

(I'm Your) Hoochie Coochie Man (Willie Dixon)

I'm Your Kingpin (Mann, Jones)

Down the Road a Piece (Don Raye)

I've Got My Mojo Working (Preston Foster)

It's Gonna Work Out Fine (Joe Seneca, J. Lee)

Mr. Anello (Mike Hugg, Jones, Mann, Tom McGuinness, Mike Vickers)

Untie Me (Joe South)

Bring It to Jerome (Jerome Green)

Without You (Jones)

You've Got to Take It (Jones)

 

Szólj hozzá