I. kép. Egy pohár, benne átlátszóan zöld ital. Egy kéz, amely egy szájhoz emeli a poharat. Egy száj, melynek szélén lecsordul egy csepp. A pohár, amelyen rajta marad egy ujjlenyomat. Az ujjlenyomat, amely több nézetbôl bekerül egy rendôrségi nyilvántartásba, mintha egy ember fantomképe lenne.

II. kép.

Egy kéz, amely meggyújt egy gyertyát, aztán egy másikat, aztán egy harmadikat. Az elsô gyertya fehér, gömbalakú. A második egy nagy piros kocka. A harmadik pedig aranyszínű piramis.

III. kép.

Egy száj, amely ráfúj egy hosszú, vastag füstölôrúdra, majd beleszúrja egy virágcserépbe, amelyben csak föld van. A füst közelít, mintha az bámulná az embert és nem fordítva.

IV. kép.

Kezek és poharak egymásutánban. Nôi kezek, vékonyak, finomak, teltek, dohányosan eresek, egyszerűek és színes műkörmösek, gyermekien símák. Egy nem túl nagy férfikéz utánakap mindegyiknek, van, amelyikre rá tud fonódni a poháron. Szemek, nôi szemek. Természetesek és festettek. Csillogóan ártatlan, borostyánszínű, démonian zöld, ördögien fekete, levendulakék szemek. Gyors váltakozások a kezekkel és a poharakkal. Közben be-bevillan egy férfiszempár.

Ô az Abszintnak nevezett alak, de valójában Arthur a neve.

Arthur hangja:

Ôk azok, a tűnékeny szivárványok, akik beragyogják a poháremelôk redôzött homlokát. Ôk a kiszáradó földön rekedt tengerészek gyógyírjai. Sudár, büszke rabszolgák, akik a babaszobából egyenesen a darázsfészkekbe költöznek.A szeszszagú jászolok Madonnái, a Bölcsek ékkövei. Éj-ölôk, huncutul áttetszôk, akik kártyára vetik porcelánbôrüket, megkeresztelt arany mellüket, sátoros szépségű szájukat, akik kitöltik egy hasas korsóba életörömüket, minden völgyük közönséges rebbenését. Talán mindegyikükbe bele kellene ültetnem a szenvedély elixir-magvait, és testet ölthettem volna gyóntató kitárulkozásukban, víztôl áztatott, cigarettától füstölt tenyerükön táncolva, hogy bôrükkel, hangjukkal, hajnalt megindító sóhajukkal verjem el csillapíthatatlan éhségeimet. Aztán az álom addig tart, amíg fizetek. Egy apró, kedves ölelés, és máris behelyettesítettek. Itt az idô végtelenített 24 órás szalagon fut.

Sorozatot látunk a lányok szájáról, némelyik némán beszél, némelyik nevet, némelyik csókra nyílik. A kamera közben egy-egy villanásra lejjebb is csúszik. Madárcsontú nô, buja, blúzát majdnem szétvetô mell, kamaszosan kicsi és kemény keblek, egyetlen vékony, áttetszô póló alatt.

A háttérben tv szól, valamelyik zenei csatorna, amely képváltáskor hírtelen elhallgat és dermesztô lesz a csend.

Arthur hangja:

Kész. Vége. Halott. Nem fog feltámadni. Pedig azzal fenyegetett.

Egy nôi hang:

Nem mondod...Te...

Arthur hangja:

Én.

V. kép.

Nagyvárosi lakótelep. Csillagtalan, holdtalan éjjel. Az egyik játszótéren gyülekeznek a kóbor kutyák. Mindenféle korcs, a német juhásztól a véreb és a tacskó-keverékekig. Nem ugatnak, nem acsarkodnak egymásra, csak ülnek. Mintha várnának valamire. Lassan, de érzékelhetô sebességgel leszáll a köd. De tejfehérségbôl kiválik egy fehérszakállú csöves, aki csak egy vékony, norvégmintás pulóvert hord, és a hóban is mezítláb jár.

Arthur hangja:

Nincs egy kis abszintod?

A csöves:

Már nem iszom. Már felesleges pusztítanom magamat. De egy csikket adhatok.

Arthur hangja:

Nyeld le keresztbe a csikkedet...

A kutyák továbbra is szükölnek. Egy kínai vonású szaxofonos köré állnak, és úgy néznek rá, mint egy félistenre.

(Ajánlott zene: Archie Shepp valamelyik szólófelvétele.)

VI. kép.

Egy autóbusz rohan át természetellenes sebességgel a kihalt városon. Belül félhomály, vagy félvilágítás, a fényviszonyok szempontjából mindegy. Az utasok állnak, mint a merev bábuk, pedig a busz nincs is tele.

Arthur hangja:

Mintha reggel óta mindig ugyanaz a mocskos busz járna fel s alá a városban. Ugyanazzal a néhány utassal, akit rajta felejtettek. Köztük a legrémisztôbb egy disznópofájú alak, aki idônként megszólal: OKÉ.

Valaki kirakott egy táblát : GARÁZSMENET. Nem is tudtam, hogy a garázs és a halál rokonértelmű szavak. Senki nem veszi észre, hogy most befordul egy zsákutcába és onnan nincsen visszaút.

VII. kép.

Vidék. Mezô, állatok, lovak, marhák, néhány kóbor kutya, jóllakott macskák. Hosszú, egyenes út, amelynek vége a láthatáron túl van. Néha egy-egy ház, tanya.

Most látjuk elôször teljes testi mivoltában Arthurt. Félhosszú hajú, szakállas férfi, aki ugyanúgy lehet 30, mint 50 éves. Azt is nehéz megállapítani róla, hogy szegényesen rosszul öltözött-e, zsákszerű sokzsebes sötétlila kabátjában, vagy pedig csak egyszerűen nem törôdik a külsejével.

Átvág egy kerten, sűrű, túlburjánzó a növényzet, szamócabokrok, mákgubók, paradicsomtövek váltakoznak. Egy vakolatlan, mégsem barátságtalan ház.

VIII. kép.

Arthur belép, hangszerek, festmények, mindenféle régi könyvek között bent egy hozzá hasonlóan azonosíthatatlan korú férfi ül. Teljesen kopasz, a szeme zöld, de nagy, barna göndör szakállt visel. Tibeti buddhista zene szól, a ház gazdája félmeztelenül törökülésben a földön, szeme messzire elrévül, és közben tablán játszik. Körülötte gyertyák és füstölôk, a levegô szinte áthatolhatatlan.

Arthur nem szólítja meg, leveszi a cipôjét, ô is leül a földre és hallgatja a zenét, közben színes indiai szatyrából elôvesz egy nagy üveg mézet, aszalt szilvát, mandulát, pisztáciát, és egy hatalmas, mályvaszínű gyertyát.

Arthur hangja:

Gandhi magvakon és vizen élt. Barátom mézen, gyümölcsön, vitaminokon, és füvön. Néha vörösboron. Gandhi el akarta hozni az embereknek a békét. Barátom el akarja hozni az embereknek az értelmet. Gandhit megölték. Barátom még él. Halála után majd vitatkozhatunk az egészséges életmódról.

Arthur szeme. A Guru szeme. A két különös figura megöleli egymást.

A Guru:

Köszönöm. Majd együtt belekóstolunk mindenbe. Tehát megint egyedül?

Arthur:

Egyedül. De talán nem magányosan.

A Guru:

Az a te legnagyobb bajod, hogy kapkodsz, rohansz, vedelsz. Túl sokat akarsz, és közben nem tudod élvezni az életet.

Arthur:

És te?

A Guru:

Én? Ülök, nézem a világot és röhögök. Mert már kivonult belôlem, vagy én ôbelôle, mindegy. Nem vagyunk beszélôviszonyban. Te pedig folyamatosan erôlteted, amíg bele nem bolondulsz...

A Guru szertartásos lassúsággal, miközben egy újabb lebegô, keleti zenét kapcsol be, meggyújt egy pipát, beleszív, majd átadja Arthurnak. A férfi túl nagyot nyel, köhögni kezd.

A Guru:

Mondtam, hogy ne kapkodj...hová rohansz? Aki vár rád, úgyis megvár...

Csendben pipáznak, miközben Arthur hol a Guru arcát, hol pedig azokat az arcokat vizslatja, amelyek a szürreális festményekrôl elôbukkannak. Az egyik, boszorkányos arc a vásznon életre kel, bár zöld szemei csak természetes fényükkel világítanak, mégis olyanok, mintha foszforeszkálnak.

Arthur hangja:

Hányszor égettek meg elôzô életedben, Te jáspisszemű céda?

Az arc:

Pontosan 666-szor. Azóta piromániás vagyok.

A festményen körkörösen elindul egy láng.

Arthur hangja:

És a boszorkány azon nyomban hamuvá változtatta a felfuvalkodott fônix-madarat.

A Guru szája, ahogyan kifújja a kékes füstöt.

Sokan vannak itt. Elég rájuk gondolni, és máris lépni nem lehet tôlük. Csak jól figyelj. De szerencsére egyik sem akar tartósan ideköltözni.

Arthur egy graffitikkel összefirkált nagy vásznat vesz szemügyre, amelynek közepére a Guru a következô mondatot pingálta: EZ LESZ A JÖVÔ. Körülötte szavak, félmondatok - "gazdagság, milliók" - "végtelen utazás" - lakatlan sziget" - "tánc a Teremtô lábainál" "én lennék a napfelkelte, kedvesem az alkonyat". Arthur maga is odaírja a magáét: "Megállítani az idôt a farkasok órájában". A Guru bólint, majd egy agyagkorsóból egy pohár vizet tölt Arthurnak, és egy vitamint ad barátjának.

"Igyad és egyed, ez az én bestiám"

Arthur beveszi a vitamint, megissza a vizet, és vesz egy nagy lélegzetet.

A most következô képsoroknak lényege: a háttérben szóló lebegô zene feltűnôen lassabb, mint a képek egymásutánja. Mintha a zene 33-as fordulatszámmal szólna, a maga természetességében, a képek pedig ennek kétszeresével futnak. Körülbelül tíz másodpercenként felvillan a Guru arca, mindig ugyanazzal a gúnyos, mégis jóságos mosollyal, hol közelebbrôl, hol távolabbról, de mindig élesen, és soha nem torzítva. A hangszerek és a képek forognak, a húrok kitágulnak, a dobok bôrei mintha lélegeznének, a festményekbôl fekete karikák szállnak elô láncot alkotva Arthur szemei elôl, az elôbbi boszorkányarcból egész alakos, vöröshajú nô lesz, akit csak hosszú fürtjei és ezüstös láncai öltöztetnek, egy másik nôi arc, aki egy pókháló mögül néz ki és üvöltésre nyitja száját, majd egy harmadik, aki padlóból nô ki. Egy óra a falon, amelynek éjfél elôtt mindig visszaugrik eggyel a mutatója, egy iránytű, amely körbe-körbe forog - de megint teljesen más sebességgel.

Arthur rémültre tágult szeme. Saját hangját úgy hallja, mintha teljesen kivülálló lenne, mintha test és hang elszakadt volna egymástól.

Arthur hangja:

Ellopták álmainkat és kivitték ôket az ócskapiacra. Belehányták ôket a filléres regények kupacába és ott osztogatták ôket boldognak-boldogtalannak. A részegeket, a visszatérôket, a felriadókat éppúgy, mint a durván megszakítottakat. Amikor az utolsókat is elkótyavetyélték, akkor halt ki a homo sapiens. És visszatért megérdemelt fosszilia állapotába

Még utoljára felvillan a Guru képe, mosolya fagyott, nyakán lila és vörös foltok. Arthur kiáltana, de nem bír.

A Guru halott.

(folyt.)