2014. ápr 30.

Abszint a pohárban, időtlen – avagy Szindbád megérte a 21. századot – 2. tekercs

írta: Göbölyös N. László
Abszint a pohárban, időtlen – avagy Szindbád megérte a 21. századot – 2. tekercs

IX. kép.

Minden kifehéredik, mintha fényt kapott volna a film. A falak, a mennyezet, majd a mezô is olyanná válik, mint egy kopár sík jégtábla. Felette kavarog egy aranyszegélyű fekete gomolyfelhô.

Arthur arca ellenfényben. Egy gyönyörű, kreol lány ölében fekszik félig élettelenül, és a lány próbálja megszoptatni. A háttérben elmosódott alakok, portrék, festményen és rendôrségi nyilvántartó képen, táncoló figurák, ölni kész nomád harcosok, akik mind egy-egy pillanatra kibukkannak a lassan leszálló ködbôl, csak Arthur és a lány jelennek meg teljes élességben.

Arthur hangja:

A sikamlósan fényes fürdôterem falai hol közeledtek, hol távolodtak egymástól. Hol olyanok voltak, mintha egy vásott kölyök gyűrött ezüstös csokipapírral vonta volna be ôket, hol pedig olyanok, mintha fakó tükörré simultak volna. Elindultam volna a hűsítô medence felé, de egy alaktalan gôzfelhô jött velem szembe, és elkobozta maradék egyensúlyomat is. Elôbb csak a lépés esett nehezemre, aztán már a függôlegesség is. A nedves kô, amelyre elzuhantam, csipkedte a gerincemet, egy üres cserépedénybe felfogott hangként hallottam kétségbeesett szavaimat, a plafonon, mint egy tótágast állt moziban megjelent többgenerációs arcom negatív lenyomata, közben a levegô áramlatai, mint kihűlt szivarok, repültek felettem. Ekkor egy fahéjízű bôr párája burkolta be összevagdosott érzékeimet. Az indián sámán hollóhajú unokája térdelt le mellém hófehér köntösben. Kezébe vette erôtlen fejemet, majd hagyta erdô-testérôl leomlani leplét, hogy reszketô ajkaimnak kínálja feketeszeder mellbimbóját, és cseppenként belémoltsa a visszatérés tejét. És a vérengzô visszhangok elengedték húsomat, meghunyászkodva visszahátráltak a terem legtávolibb zugába, és a halálos falak mennyei pálmaligetté váltak egy cseppkô-palota kellôs közepén. Ahogyan át akartam ölelni a tűzben fogant sámánlányt, akit a szerelem napjáról neveztek el, egy villanás alatt eltűnt, csak hangját hallottam számban suttogni, mint egy csókot:

A lány hangja:

"Ne félj, bármilyen messze is vagyok Tôled, én mindig vigyázok rád!".

Újra Arthur hangja:

Lassan ki tudtam nyújtani végtagjaimat, lassan visszaszivárgott belém az erô. Felálltam és talpon tudtam maradni. Egyedül voltam szobámban. Éltem.

 

X.kép.

Arthur a Guru szobájában. Minden ismét szilárd, minden a helyén van. Arthur most döbben rá, hogy mit tett.

 

XI. kép.

Egy füstös kocsma. Kint hajnalodik. Arthur és a pult másik oldalán a Démon. Nincs ebben semmi misztikus, így becézik kolléganôi és a törzsvendégek is. A Démon zöld italt tölt Arthurnak, aki egy húzásra megissza.

Démon:

Tök jó, hogy bejöttél. Ilyenkor reggel felé már az összes súlyos eset hazahúzza a belét, és még jobban érzem, hogy egyedül vagyok.

Arthur:

Én pedig azért jövök be, hogy ne legyek egyedül. Már csak ilyen önzô vagyok. De ha örülsz nekem, annál jobb.

A Démon festett vöröshajú, nagyon zöldszemű. A külsô szemlélônek szinte fájóan feszül a melle, az összhatás kivánatosan közönséges.

Démon:

Benned az a jó, hogy soha nem leszel állat. Amikor a többiek mondták, hogy mennyit szoktál inni, megijedtem. De azóta rájöttem, hogy tôled nem kell félni, mindig úriember maradsz.

Arthur:

Persze. Kivéve, amikor embert ölök.

Felettük némán tátog a tv, valami borzalmas európai rap. A Démon cigarettára gyújt, megkínálja Arthurt, holott tudja, hogy nem dohányzik. Elhúzogatja a bódé függönyeit, csak hogy csináljon valamit.

Démon:

Néha, amikor hazamegyek egyedül, arra gondolok, hogy jó lenne egy gyerek. De nem akarok férfit magam mellé. Legalábbis most nem.

Arthur (szórakozottan):

Végülis nem fontos.

Démon:

Egyszer voltam már terhes. De utáltam a pasit, aki megcsinálta és inkább elvetettem. És aztán arra gondoltam, hogy ha 35 éves koromig nem találom meg az igazit, akkor valakit megkérek...

Arthur:

És mikor leszel 35?

Démon:

Holnapután.

Arthur:

Akkor még van idôd.

Démon:

Elvállalnád?

Arthur:

De engem hamarosan alighanem lecsuknak.

Démon:

Nem kértem, hogy gondoskodj rólam.

Arthur:

Egyetlen éjszaka?

Démon:

Lehet kettô is , három is. Közel lakom.

Arthur:

Én is.

Démon:

Reggel kilenckor végzek.

Arthur:

Én reggel szeretem a legjobban. Amikor a nôk elernyednek, odaadóak és nem követelôznek.

A Démon tölt magának is a zöld italból. Szájába veszi, de nem nyeli le, hanem magához vonzza Arthurt, megcsókolja, és közben a férfi szájába ereszti az italt. Arthur az ölelés közben a Démon túlságosan is telt melle után nyúl, de a nô leveszi magáról a kezét.

Nagy zajjal az V. képben látott csöves lép be, és rátámaszkodik Arthurra.

Csöves:

Tudom, hogy féled istent, hiszel az Anyaszentegyházban és a feltámadásban. Fizess nekem egy kávét.

Arthur undorodva méri végig a fickót, odalök a pultra valamennyi pénzt, amibôl kijön a zöld ital és a kávé, majd szó nélkül távozik, kettesben hagyva a Démont a Csövessel. A Démon szomorúsággal vegyes gyűlölettel néz utána.

Arthur hangja, miközben a csövest látjuk kávéját szürcsölni:

Ha tudott volna festeni, megalkotta volna a Csapszéki Madonna és a Tékozló Fiú című remekművet, amelyet ötven év múlva milliókért vett volna meg árverésen egy romantikára vágyó depressziós milliomos.

 

XII. kép.

A mezítlábas csöves a postán, a sorban éppen megelôzi Arthurt. Felad egy faxot valami rokonának, és egy lottószelvényt. Senki nem mer mögéje állni, csak Arthur, félnek tôle, a szagától, a fertôzésétôl. A csöves egy pillanatra ránéz, Arthur már-már leveszi cipôjét, hogy odaadja neki, de az otthontalan egyik pillanatról a másikra eltűnik.

 

XIII. kép.

Temetô, éjjel. Arthur nézi egymás után a sírokat, egy kis zseblámpa van nála, így látja a feliratokat. Egymás után olvassa ôket.

Arthur hangja:

Arthur, Paul, Charles, Miklós, Attila, Flóra, Endre. Léda, Frederik, Franz, Edith, Marcel, Jean, Jeannot. Erich von, Yves. Simone. Marilyn, Joe. Salvador. Gala. John. Yoko. Henry. June.

Esik a hó. Arthur tovább bolyong a sírok között. Nem teszi fel fejére kabátja csuklyáját, hagyja, hadd ázzon el.

Az egyik sírkövön a Démon szeretkezik egy ismeretlennel. Ô van felül. Arthur végignézi, és közben agyában megindul egy zene. Talán Lou Reed. A Perfect Day.

Az idegen gyorsan távozik. Arthur hóval dörzsöli be a kimerült Démon amúgy is hidegtôl reszketô melleit, majd egy csókot lop a félig öntudatlan nôtôl, végül egy kis jégdarabbal keresztet rajzol a homlokára.

A Démon még ott marad néhány másodpercig lovaglóülésben a sírkövön. Ahogyan lefelé csúszik, kirajzolódik lába között egy név: Arthur.

A férfi megrémül és gyűrűjére pillant. Egy csillogó ezüstgyűrű van a kisujján, amelynek denevér-formája van.

A csendbe beleúszik egy brutálisan dübörgô punk-zene. Egy ôspunk, amit sokan nem ismernek el, hogy innen származik. Beatles: Helter Skelter. Feltekerve a végsô hangerôre.

 

XIV. kép.

Arthur egy feketére mázolt falú pinceklubban. Piros, fehér, sárga grafittik, néhol egy-egy értelmes szó, de többnyire csak jelek. A vakító fehérrel megvilágított színpadon örjöngô, de ôszintének ható punk-együttes, kicsit a Clash, vagy a NoMeansNo modorában. Elôtte pogózó fiatalok.

Arthur is tiszta feketében, az egyik falnak támaszkodik. Nézi a pogózokat. Arcok: egy grooftie-lány, fehérre meszelt arccal, éjfekete hajjal, vérvörös szájjal, de arcából kiviláglik gyönyörű kék szeme. Egy másik, vélhetôen hétköznap elkényeztetett kisasszony, aki most lejött tombolni egy kicsit, látszik, hogy ez nem az ô közege. Biztostűs, bôrruhás, szaggatott pólós fiúk. Végül egy babaarcú, természetes feketehajú, csillogószemű, duzzadtszájú lány, aki a zene elhalásakor kimerülten, izzadtan nekidôl a falnak, pontosan Arthur mellett. Megrázza a fejét, és a verítékcseppekbôl jut a férfinak is. Aztán a lány Arthur füléhez hajol és belekiabál:

Hangtalan háborúznak a szatír képernyôk. Mocskos jók, pecséttelen rosszak. A zárban élesen megcsikordul a félelem. Harisnyás rablók bámulják magukat a tükörben, majd bentszorulnak egy ételliftben. Barbárok és Barbarák üzennek. A zárókép, mint vérfürdô, a küszöbön áll, és bekúszik az ajtó alatt.

Arthur, amúgy rutinból megcsókolja a lányt, akit nevezzünk Barbarának. A lány újra belekiabál a férfi fülébe:

Tudsz valami biztatót mondani az öröklétrôl?

Arthur:

A keresztút az ördögé. A virradat az ôrzôké. Az acélrács az ôröké. A valóság az örökké.

Barbara: (Továbbra is kiabál, mert nagy a zaj)

Ez nagyon szép. Olyan, mintha most találtad volna ki. Pedig Te is olvastad valahol. Le is írnád Nekem?

Arthur:

Hová írjam?

Barbara felhúzza a hasán trikóját, letörli bôrérôl az izzadtságot, és Arthur kezébe nyom egy vastag zöld filctollat. Arthur letérdel a lány elé, és köldöke köré körkörösen próbálja leírni ezt a négy mondatot. Többen körbeállják ôket és bámulják, míg Barbara szórakozottan borzolja Arthur haját. A lánynak mind a tíz körme fekete, és balkezén ott az ezüst denevérgyűrű.

 

XV. kép.

Az autóbusz. Most is ott vannak a buszban azok, akik nem tudják, hová utaznak. Fel s alá megy a járat.

Arthur hangja:

A hallás útján terjedô agylúgkô egyenes úton vezet az üvegszemhez, és a szilánkosan tört elméhez.

A busz megáll. Valakik kidobnak egy fiatalembert, akinek a fején walkman-hallgató van. Olyan érzéketlenül hajítják ki, mint Edmond Dantest If várából. A fiú elterül a prérin, közben a fejhallgatóból megállás nélkül tovább üt-vág a rave-zene.

Arthur hangja:

És csend lett. Nagy szünet.

Ezután csak hallgatni lehetett.

(Szabó Lôrinc verse)

Szólj hozzá