2014. máj 11.

Az őrültek hangján – Graham Bond Organization: Sound of 65

írta: Göbölyös N. László
Az őrültek hangján – Graham Bond Organization: Sound of 65

The_Sound_of_'65

1965 zenei hangja a moziban A muzsika hangja (The Sound of Music) című, romantikus, háborúellenes musical volt a bájos Julie Andrews-szal a főszerepben. A rock-világban azonban 1965 hangját – nem kevés önbizalommal – egy olyan négytagú banda adta, amely ugyan soha nem vált világsztárrá, tagjainak többsége azonban igen sokra vitte, és zenéjükkel megelőlegezték a következő évek progresszív rock-blues irányvonalát. Ez a csapat volt a Graham Bond Organization.

Bár több nagy rock-banda pályázhatna a „legőrültebb” jelzőre a The Who-tól a Led Zeppelinig, a Sex Pistolstól a Mötley Crüe-ig, alighanem olyan négyest, mint a GBO, maga a világszellem sem tudott volna összehozni. Ugyanakkor kevés olyan együttes van, amely a brit rock-blues családfáján ilyen sokfelé elágazott volna.

http://www.youtube.com/watch?v=c56a_Jd5aPI

Kezdjük az utóbbival: az árvaházban felnőtt Bond (1937. október 28 – 1974 május 8) már 1960-ban elismert muzsikus volt, az elsők között használta Angliában a jazz-ben a Hammond orgonát, miközben szaxofonozni is megtanult. Alexis Korner mellett vált ismertté, akárcsak későbbi szaxofonosa, Dick Heckstall-Smith és basszusgitáros-bőgőse, Jack Bruce. Kornerről pedig tudjuk, hogy John Mayall mellett a brit blues boom legfontosabb előfutára és nevelője volt. Akadt olyan formációja, amelyben Bruce mellett Mick Jagger, Brian Jones és Charlie Watts játszott, de ő karolta fel Chris Farlowe-t, a fiatal Jimmy Page-et, sőt még Robert Plant, Rod Stewart és John McLaughlin is megfordult nála. És 1963-ban már McLaughlint Bond bandájában találjuk. Ő azonban – későbbi pályáját ismerve – valószínűleg emberileg nem illett bele ebbe a társaságba és mire eljutottak a stúdiólemezig, már nem volt tagja az együttesnek.

Ami pedig az őrültségeket illeti: a fiatalon megkopaszodó, szemüveges, ifjú korától extrém viselkedésű Dick Heckstall-Smith nem csupán abban volt egyedi, hogy rendszeresen két szaxofont szólaltatott meg (egy tenort és egy szopránt), hanem abban is, hogy ezekből még a jazz-ben is szokatlan hangokat, és ritmusképleteket csalt ki; Peter Edward „Ginger” Bakernek nemcsak azért volt „vad” híre, mert úgy dobolt, mint akit megszállt az ördög, hanem azért is, mert ösztöneinek, indulatainak máskor sem volt tudott megállj parancsolni. A kirúgott konzis csellistából jazz-zenésszé vált Jack Bruce pedig, ahhoz képest, hogy ritmus-szekció része volt, mindig is „frontembernek” képzelte magát – persze énekével és szájharmonikázásával később kivívta magának ezt a rangot, de ő már bőgősként is szólózni akart - és zenei fantáziáját sem szívesen vette alá mások kényének-kedvének. (Valószínűleg ez volt az oka, hogy soha nem bírta ki sokáig ugyanazzal a formációval). Ezekhez jött még a hiperérzékeny Bond, akinek a maga labilis alkatával kellett volna ezt a társaságot összetartani.

http://www.youtube.com/watch?v=8G359bblass

E robbanásveszélyes négyes mindazonáltal 1965-ben elkészítette azt a lemezt, amely ugyan nem kúszott fel a toplisták élére, de a szakma istenítette, és később úgy tekintettek rá, mint a brit blues nélkülözhetetlen alapkövére. Az egyik legtekintélyesebb brit rock-történész, Chris Welch szerint „a 60-as évek legnagyobb, legizgalmasabb, legelőremutatóbb lemezének” nevezte. Kétségtelen, hogy ez a sajátos, gitáros nélküli, az orgonát és a fúvósokat előtérbe helyező formáció hangzása még olyan „távolabbi” bandáknál is visszaköszön, mint az Emerson, Lake and Palmer, vagy a Blood, Sweat & Tears, hogy a mi Syriusunkról ne is beszéljünk. Jon Lord, a Deep Purple legendás orgonistája mondta: „Amit a Hammond orgonáról tudok, azt nagy részt Graham Bondtól tanultam.” Ugyancsak mestereként tisztelte Bondot Stevie Winwood, sőt a rendkívül sokoldalú dobos Bill Bruford is alapélménynek nevezte a Sound of 65-ot.

http://www.youtube.com/watch?v=Ncnjtoi5r1U

A „kötelezők” mellett – Hoochie Koochie Man, Got My Mojo Working – a banda a műfajban szokatlanul nagy arányban vett fel saját szerzeményeket, valamint saját képükre formált hagyományos blues-okat. Ezek közé tartozott az Early In The Morning, vagy a Wade On The Water, amelyek hangszerelését egy bizonyos John Group vállalta magára. E nevet hiába keressük a zenei lexikonokban és portálokon: ez ugyanis a közös alkotásokat jelentette, amelynek jogdíjaiból valamennyien részesültek. Két „Group”-szerzeménynél megjelent az alkotók között Janet Godfrey – a hölgy neve viszont ismerősen csenghet a Cream-rajongók számára. Ő ugyanis nem más, mint Jack Bruce második felesége, aki már a GBO-t is ellátta néhány szöveggel és ezt a Creamnél és alkalomszerűen férje szólópályája során is folytatta, bár tartósan nem konkurálhatott Pete Brown-nal.

http://www.youtube.com/watch?v=gwFgv8gUlYs

Bond saját dalaival igyekezett magához ragadni az irányítást, és ehhez a blues fölöttébb szabad értelmezéseit engedte meg magának, például a Half Of Manben egészen lírai hangokat is beengedett, míg az I Want You lopakodásába a legharsányabb fúvós felkiáltások vegyülnek. Bár ezek a dalok nemigen lépték túl hosszúságban az akkori kívánalmakat, semmi nem hiányzott belőlük.

http://www.youtube.com/watch?v=fyPhCPyZkNM&feature=results_video&playnext=1&list=PL20ACDE90D25F1A00

A zenekar tündöklése rendkívül rövid volt: még 1965-ben kiadtak még egy albumot There’s A Bond Between Us címmel – ezen hallható leghíresebb szerzeménye, a Walking In The Park – de remek volt a Have You Ever Loved A Woman feldolgozása is. Az időzített bomba hamarosan robbant: Bruce és Baker rövid időre John Mayallhoz távoztak, majd a Creamnél folytatták életre-halálra szóló párbajukat. Baker helyét Jon Hiseman vette át, egy ideig trióban működtek, de a depressziós, az erősödő elmebetegség jeleit mutató és súlyos kábítószerfüggő Bonddal ( ki tudja, melyik volt előbb…) egyre kevésbé lehetett együtt dolgozni. A vezető Amerikába ment, néhány session-lemezt készített különösebb feltűnés nélkül. Mire visszatért, már a Creamnek is vége volt, Hiseman és Heckstall-Smith pedig egy nem akármilyen Mayall-kitérő, a Bare Wires szvit után megalakították a Colosseumot, amely talán a legerőteljesebben vitte tovább a GBO örökségét.

Bond egyre inkább belemerül az okkultizmusba, az lett a rögeszméje, hogy ő a nagy 20. századi mágus Aleister Crowley fia. (Crowley hatása az elmúlt 50 év populáris kultúrájára felmérhetetlen, még visszatérünk rá…). 1970-ben megalakította feleségével Diane Stewart amerikai fekete énekesnővel a Graham Bond Initiationt, amellyel két lemezt is készített Holy Magick, illetve We Put Our Magick On You címmel. Legjobb pillanataiban még felcsillan valami zsenialitásából, a misztikus részletek sem rosszak – ezzel is bőven saját kora előtt jár, hiszen remekül vegyíti a pszichedelikus hangokat a különböző természeti népek motívumaival.

http://www.youtube.com/watch?v=eX1REGahfBw

Ugyanebben az évben némi világosság látszott Bond pályafutásában, amikor tagja lett Ginger Baker Airforce-ának: a billentyűkön Stevie Winwood-dal, a fúvósokkal többek között Chris Wood-dal (Traffic) és a jamaikai Harold McNair-rel osztozott. Két lemez után azonban ez a csapat is szétrobbant.

http://www.youtube.com/watch?v=0U1GVmWwCfc

Ugyancsak ideiglenesen volt jó húzás beszállása a Jack Bruce Bandbe, majd a Pete Brown-nal közös formáció, amelyből a Two Heads Are Better Than One lemez született. Valószínűleg ez volt Bond karmája: bár a Holy Magick-ra írt bevezetőjében joggal dicsekedett, hogy korának legjobb zenészeivel játszhatott, senkit nem tudott megtartani és neki sem jutott sehol tartós hely.

http://www.youtube.com/watch?v=gRMr9QJuI8A

Bond még egyszer próbálkozott: újra az okkult világot szerette volna megcélozni Carolanne Pegg folk-énekes-hegedűssel, amikor 1973-ban megalakította a Magus nevű zenekart. Ez azonban már a lemezig sem jutott el. Közben idegösszeomlással kórházba került, anyagi gondjai is súlyosbodtak. A véget egy metrószerelvény teljesítette be 1974.május 8-án a londoni Finsbury állomáson: Graham Bond a kerekek alá esett és szörnyethalt. Egyes források szerint csak pentagrammos amulettje maradt épen…

http://www.youtube.com/watch?v=JsoQo-1nU1o

 

Track list:

Hoochie Koochie Man (Willie Dixon)

Baby Make Love to Me (Janet Godfrey, John Group)

Neighbour, Neighbour (Alton Joseph Valier)

Early in the Morning (Traditional, arranged by Group)

Spanish Blues (Graham Bond)

Oh Baby (Bond)

Little Girl (Bond)

I Want You (Bond)

Wade in the Water (Traditional, arranged by John Group and Paul Getty)

Got My Mojo Working (McKinley Morganfield)

Train Time (John Group)

Baby Be Good to Me (Janet Godfrey, John Group)

Half a Man (Bond)

Tammy (Jay Livingston, Ray Evans)

 

Szólj hozzá