2014. máj 15.

A vikingekről

írta: Göbölyös N. László
A vikingekről

Roskilde 6

 A bizánciak számára a távoli északi területek magától értendően pokoliak voltak. A telek olyan szörnyűek voltak, hogy még a farkasokról is úgy számoltak be, akik átkeltek a befagyott tengereken, hogy megvakultak a hidegtől. Nem meglepő tehát, hogy az ott lakóknak sem tehettek mást, mint csapásokat vágni a hóban és szaporodni.

A VI. században egy bizánci tisztviselő úgy jellemezte Skandináviát, mint „gyerekgyárat, a nemzetek anyaméhét”. Három évszázaddal később, 860-ban ez be is igazolódott, amikor Konstantinápoly polgárai felháborodottan konstatálták, hogy egy 200 hajóból álló flotta kavarja fel a Boszporusz vizét. Konstantinápoly ellenállt a támadásnak, amikor azonban a pusztítás elérte a város környékét rászakadt az Isten haragja. A templomokat kifosztották, a kolostorokat felégették, a foglyokat darabokra vágva dobták a tengerbe. 200 évvel később a norvég kalózok újabb hulláma következett, a bizánciak hiába emeltek áthatolhatatlan falakat, rémisztő étvágyú fosztogatás és öldöklés vette körül őket. „ Ezek az emberek vadak és könyörtelenek –jajveszékelt a pátriárka – és hangjuk olyan, mint az üvöltő óceán”.

 

Ez azonban csak részben volt igaz. Nem minden Konstantinápolyban megjelent viking, törekedett azt kifosztani. Ennek bizonyítéka megtalálható a város szívében a Hagia Sophia Katedrálisban, amely a bizánciak számára a legfelső kegyhely volt. 1964-ben, ebben a templomban fedeztek fel a déli szárnyon egy északi runa írással bevésett nevet: „Halfdan”. 11 évvel később egy másikat is találtak: Ari. Mit kereshetett két viking abban az épületszárnyban, ahová csak a császár rendkívüli bizalmasainak tették lehetővé, hogy belépjenek?

 

A legvalószínűbb válasz Európa másik végén, az Izlandon irt sagák gyűjteményében található meg. A Heimskringla saga, amely a legfontosabb információs forrásunk a viking Norvégiáról, tartalmazza leghíresebb királyának életrajzát. Harald Hardrada, a „kemény király” élete vége felé lépett a trónra. Fiatalemberként hazája gyilkos dinasztiáinak viszálya elől menekült Oroszországba, abba az országba, ahol „megbízható beszámolók” szerint, óriások tanyája volt és olyan férfiaké, akik mellbimbói között volt a szájuk, ugyanakkor virágzik is a kereskedelem a szomszédos Novgoroddal és Kijevvel

 

Egy idő után a száműzött Hardrada végül Konstantinápolyba került, ahol nagyra értékelték kereskedelmi képességeit, bátorságát, magasságát, és a fejsze forgatásában való jártasságát. A bizánciak megértették, hogy egy szelíd vikingről van szó, és így kiváló kereskedőként szolgálhatott. Halfdan és Ari, akik bevésték nevüket a Hagia Sophiában, a császár őrt állói voltak, amikor Hardrada császári szolgálatba lépett. Ellentétben Halfdannal és Arival, Hardrada gyorsan nevet szerzett magának és híre eljutott egészen Izlandig. Harcolt Szicíliában, a Heimskringla szerint ő szabadította fel a Szent Földet a szaracénok uralma alól, beleszeretett egy császárnéba, és megküzdött egy sárkánnyal. Amikor 1044-ben végül elhagyta Konstantinápolyt, már élő legenda volt. Norvégiába visszatérve ő lett a király.

 

A vikingek előtt senki utazott annyit és olyan látványosan. Az angolok ma is emlékeznek Hardradára, mint az angol trón lehetséges várományosára, aki részt vett az 1066. évi eseményekben, azonban a Stamford Bridge-i csatában az életét veszítette. Most azonban, hála a British Múzeum új, látványos kiállításának lehetőség nyílik arra, hogy őt, és norvég barátait, egy őket megillető szélesebb kontextusba helyezzék. A látogatók meglepődve láthatják, hogy milyen messzire jutottak el a vikingek Izlandból Észak-Afrikába, Kanadából a Kaszpi-tengerre, ők voltak az elsők, akik négy kontinenst értek el.” Vad szélviharok csapkodták a hajók orrát a partok mentén, de hajóink rendíthetetlenül úsztak be a kikötőbe”- énekelte Hardrada udvari költője.

 

Helyénvaló tehát, hogy a British Múzeum kiállítását az a hajó uralja, amelyet Koppenhága nyugati részén lévő kikötő területén találtak. Amikor épült, Hardrada még gyerek volt és ez a leghosszabb hajó, amely túlélte a viking korszakot. A hajót Hardrada egyik elődje építtette. A Roskilde 6-nak nevezett „hajóorr egy sárkányfej volt, amely arany berakással volt díszítve, a hajó tatja pedig sárkány farkat formált.” Gripsholm Stone svéd kalandor, akit becenevén „Utazó Ingvarnak” hívtak, így ír emlékirataiban a vikingekről: „messzire utaztak, és derekasan szereztek aranyat”.

 

Ingvar és emberei még a Kalifátus északi partjait pusztították 1042-ben, amikor Hardrada elhagyta Konstantinápolyt, de a vikingek tevékenysége Eurázsiában, majdnem olyan kiterjedt volt, mint az Atlanti óceán északi felén. Az arab ezüstpénz, a dirham, hosszú ideig a jólétet biztosította Skandinávia-szerte. Hardrada is gyarapította kincsestárát kereskedelemmel, vagy zsákmányolással, amíg meg nem elégelte, hogy cimboráira, vagy a költőkre költse. A vikingek nem ismerték a takarékosságot.

 

34 évvel ezelőtt, amikor a British Múzeum megnyitotta az első kiállítást a vikingekről, mindez nem volt ennyire nyilvánvaló. A hidegháború éveiben a nyugatiak számára a vikingek Eurázsiába történő behatolásának kutatása a Volga és Dnyeper mentén elérhetetlen volt. Ma, annak ellenére, hogy Oroszország ma sem szívesen ismeri el, hogy a gyarmatosító skandinávok hozzájárultak a korai Kijev és Novgorod fejlődéséhez, párbeszéd alakult ki a múzeumok között.

 

Az elmúlt 30 évben a kutatás területe sokat változott. A mostani kiállítás alcíme „Élet és legendák” is azt sugallja, hogy a népek képzeletében a vikingek ambivalens helyet foglalnak el a történelem és a mítoszok között. Ennek oka egyrészt az, hogy a korabeli források a vikingek tevékenységéről többnyire az „áldozatok oldaláról maradtak fenn, másrészt azoknak a norvég hagyományoknak a csekély száma, amelyeket végül írásos formában is megőriztek. A Heimskringla beszámolóját a különböző norvég királyok felfedezéseiről csak a 13. században foglalták össze, sokkal az események megtörténte után.

 

Vajon mennyire hitelesek ezek a források? Igaz, hogy Hardrada felszabadította a szentföldet és megvívott a sárkánnyal? Nyilvánvalóan nem. Az elmúlt évtizedekben a kutatók erőfeszítéseket tesznek, hogy megvitassák a hitelesség kérdését, és egy árnyaltabb egyetértésre, jussanak a sagák, mint a viking kor forrásait illetően.

 

A sagák tanúsága szerint a skandinávok ez idő tájt anakronisztikusan mélyen pogányok voltak. akik imádták pogány isteneiket, bár azok nem voltak a legendák főszereplői. Ugyanakkor egyes legendákban már fellelhetők a keresztény befolyás nyomai. A legmélyebb átalakulás és egyike azoknak az utolsó csodáknak, amelyek elhomályosították az isteneket, a kereszténység győzelme volt a viking térségekben. Az akkori dán király, Kékfogú Harald a 10. század közepén azzal dicsekedett, hogy a dánokat a kereszténység elfogadására kényszeríttette. A kiállításon szerepel egy hatalmas gránit runakő, amelyen a király dicsekvése olvasható, kiegészítve egy keresztre feszített Krisztus képpel. Az olyan királyok számára, mint Harald nem volt azonnal egyértelmű hogy az új isten főnök, teljesen más mint a régi Odin, a „mindenek atyja, az istenek királya” volt. A keresztény isten ugyancsak mennyei befogadást és követőinek haláluk után, megjutalmazást ígért. Nem meglepő tehát, hogy a királyok, akik felvették a keresztséget továbbra is fogadták Odin furcsa látogatásait.

 

Egy évszázaddal Kékfogú Harald megtérése után Odin látogatásait egyszer s mindenkorra megszüntették. Hardrada Bizáncban eleget látott ahhoz, hogy tudja, hogy egy pompázó keresztény hatalom mit tud felajánlani egy ambiciózus hadúrnak. Ő a skandináv történelemben, abban a döntő pillanatban uralkodott, amikor még lehetséges volt a régi élvezeteket kombinálni a gazdag új lehetőségekkel. Hardrada továbbra is folytatta a norvég hadúr hagyományos tevékenységét: értelmetlen háborúkat folytatott a szomszédjai ellen, felégette városaikat, sárkányos hajóival fenyegette partjaikat. Azonban Anglia elleni inváziója sorsszerűen az utolsó volt, amelyet viking királyok folytattak, és annak ellenére, hogy unokája Magnus Barelegs sikeres hadjáratot folytatott Orknay ellen, egy korszak a végéhez ért.

 

Abban a világban, amelyben Európa minden királya keresztény volt, nem jutott hely a vikingeknek, még a királyoknak sem. Az északiak dühe, amely három évszázadon keresztül terrorizálta a kereszténységet, megváltoztatta a történelem menetét, és divattá tett egy maradandó legendát, végül megszűnt.

Szólj hozzá