2014. máj 23.

Fekete For(r)est

írta: Göbölyös N. László
Fekete For(r)est

Egy déli gyapotszedő fia, akinek szeme előtt ölik meg az apját, megerőszakolják anyját, aki a kettős traumába beleőrül, északra szökik, hogy megszabaduljon sorsától. Kitanulja a felszolgálást és szerencséje van, mert előkelő fehér úriember felfigyel rá, és bekerül a Fehér Ház inasai közé. Olyannyira beválik, hogy több mint 30 évig ott szolgál, összesen nyolc elnök mellett. Igaz történeten alapul Lee Daniels A komornyik (The Butler) című filmje, ami akár jó is lehetne.

Elvégre történelmileg is hitelesnek mondható. Bemutatja, hogy miként jutott el az Egyesült Államok onnan, hogy „házi niggernek” lenni szinte kitüntetésnek számított a feketék között, odáig, hogy Amerika népe egy afro-amerikai elnököt választott meg, immár két ciklusra. A feldolgozás mégsem sikerült igazán, mert túlságosan didaktikus. Szinte pontról pontra összeszedték az alkotók a 20. század amerikai történelmének, a feketék polgárjogi harcának fő pontjait, politikai és emberi problémáit és mindezt belesűrítették néhány ember életébe.

Számomra sok, hogy a szolgasors elől menekülő Cecil végül élete értelmét találja meg szolgaként, akit ugyan szeretnek a kollégái és a maguk módján megbecsülnek maguk az elnökök is, közben azonban állandó konfliktusban áll saját közösségével, családjával, az alkoholizmusba többszörösen visszaeső, mégis végül jóban-rosszban kitartó feleségével, Gloriával és fiaival. Az idősebbik, a lázadó Lewis polgárjogi harcos lesz, előbb Martin Luther King oldalán, majd Fekete Párduc lesz és őt kitagadó apjával csak akkor békülnek ki, amikor már közösen tüntetnek Nelson Mandela kiszabadulásáért. Lewis gyönyörű barátnője kire is emlékeztetne másra, mint Angela Davisre. A fiatalabb, Charles „jó hazafi” akar lenni, elmegy Vietnamba, ahol természetesen megölik, bátyja pedig még a temetésére sem megy, mert „árulónak” tartja. Közben látjuk párhuzamosan a Fehér Házi történéseket, az elnökváltásokat – a rendező nyilván szándékosan kerüli e jelenetekben a dokumentum-felvételeket és az egyes elnököket megszemélyesítő színészek alig-alig hasonlítanak az igaziakra – az utca eseményeit, amelyek viszont korabeli tv-híradókban és játékfilmes képsorokban egyaránt megjelennek. Lee Daniels többször él a Fehér Házi fogadás és „kinti valóság” párhuzamaival, és néhány percbe tömörít egy egész korszakot, amikor Cecilt Nancy Reagan vendégként hívja egy vacsorára, ahol inas kollégái megvetésének van kitéve, majd szinte azonnal következik az a jelenet, amikor Ronald Reagan elnök elutasítja a Dél-Afrika elleni szankciókat, és az öreg komornyik benyújtja lemondását. A megbékélés, a boldog várakozás Obama megválasztása előtt a legrosszabb hollywoodi giccsbe torkollik: a súlyos beteg Gloria éppen e pillanatban hal meg.

Furcsa, de nekem a filmről a Forrest Gump jutott eszembe: ott láthatjuk a kortárs Amerikát hasonlóan alul-, illetve oldalnézetből egy olyan ember szemével, akivel inkább „megtörténnek” az események, mintsem azok cselekvő része lenne. Azzal az alapvető különbséggel, hogy a Forrest Gump a maga társadalmi-történelmi sűrítményét ügyesen idézőjelbe teszi groteszk, nemegyszer abszurd humorával, itt pedig ilyen feloldások nincsenek. Még a visszatekintő narráció is ezt idézi: Forrest egy buszra vár, Cecil pedig arra, hogy Obama elnök fogadja őt. Robert Zemeckis filmje folyamatos pörgés, Lee Danielsé viszont időnként elfeledkezik az ollóról.

A komornyikot leginkább a színészi alakításokért érdemes megnézni. Forest Whitaker szenzációsan él át több évtizedet Cecilként, ebben méltó párja a legrosszabb pillanataiban is vonzó Oprah Winfrey, akit ugyan a világ elsősorban médiaszemélyiségként ismer, de színésznek is kiváló. Feltehetően emberi-politikai állásfoglalás is volt, hogy néhány világhírű művész, mint a mozgalmár múltú Vanessa Redgrave és Jane Fonda, továbbá Robin Williams, John Cusack, Mariah Carey és Lenny Kravitz vállalt egy-egy kisebb vagy szinte villanásnyi szerepet a filmben.

Mindent összevetve A komornyik olyan érdekes és hiteles kordokumentum, ami történelmi érdeklődésű nézőket is megihlethet és további háttérkutatásokra ösztönözhet. És ha már mozi, semmiképpen ne hagyják ki a témában a filmben is emlegetett két Sidney Poitier-filmet, a Forró éjszakábant (1967, Norman Jewison) és a Találd ki, ki jön vacsorára? (1967, Stanley Kramer) című alkotásokat, továbbá a „Szabadságutasokról” szóló Lángoló Mississippit (Alan Parker, 1988).

 

 

 

Szólj hozzá