2014. jún 03.

Szűrtreáll 52.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 52.

Két stratégiaijáték-függő cseréli ki tapasztalatait a HÉV-en. Mindkettő kiabál és hadar, nem csoda, hiszen szűkebb napokon 6-7 órát játszanak, így nincs idejük felesleges fecsegésre.

Százból 99-et le tudnak beszélni az öngyilkosságról a telefonos segélyszolgálaton. Honnan tudják, hogy az az egy tényleg végzett-e magával, és hogy hányan szórakoztak csak velük?

A legújabb frissen sült pékáru a grillezett paradicsomszósszal töltött párna.

Szembejön velem az utcán Titi, az egykori legendás újpesti irányító. Ilyen közelről utoljára 45 évvel ezelőtt láttam Firenzében, a magyar válogatott Marseille előtti edzőmérkőzésén. Nem szólítottam meg, nem is tudom, miért, de ránéztem, és tekintetéből kiolvastam, hogy tudja: felismertem. Nem úgy, mint néhány évvel ezelőtt az a Megyeri úti rendező, akinek nemcsak az arca, hanem a neve sem mondott semmit.

„Sábeszdekli” – zsűrizi néhány fiatal a sapkámat a szomszédos aluljáróban. „No de sárga-fekete csíkos?” – kérdezi az egyik. „Akkor is sábeszdekli. Salom!” – kiált utánam a másik. Nem tudom eldönteni a hangjából, hogy baráti-e vagy nem, így nem válaszolok neki. Egyébként pedig tényleg legyen csak sábeszdekli. Ömlik az eső, én pedig néhány perccel korábban olvastam a Varsói Gettó Jóbjának utolsó levelét Istenhez, mielőtt felrobbantott egy náci tankot és utolsó benzines palackjával felgyújtotta magát.

Egy fellegvárba igyekszem, amely egy gyönyörű tengeröbölre néz. A hegyoldal mentén vezet az út, alattam a mélység, lenézni nem lehet, bármilyen szép is a látvány. Mellém szegődik egy eléggé rossz arcú férfi, aki megmutatna egy sokkal biztonságosabb utat felfelé. Közben elmeséli, hogy beleszeretett a vár úrnője, a smaragdszemű énekesnő, hamarosan el fogja őt venni feleségül, de csak addig kell neki, amíg bevonulhat a palotába, utána azonnal meg is öli. Türelmesen végighallgatom, majd megköszönöm az útbaigazítást és sietek a várba. Az úrnő könnyen fogad, hiszen ismerjük egymást, elmondom neki, amit hallottam. „Már régen tudom, hogy csak erre kellek neki. De ő még nem tudja, hogy milyen csapda vár rá” – nevet fel hamisíthatatlan fátyolos hangján. Én pedig azzal a jó érzéssel távozom tőle egy virágos, ismét az öbölre néző úton, hogy aznapra megvolt a jócselekedetem.

Be kellene iratkoznom az egyetemre, de késlekedem, ami nem szokásom. Elindulok, de folyton eltérít valaki, vagy valami. Egy mellékutca kapualjába tévedek, amiről nem tudom, hogy Budán van-e, és az alagsorban ott lakik órásmester barátom, vagy pedig a Városban, és a második ajtó jobbra a fotó-, szobrász-, és festő műterem, a mindig feketében járó Arannal, akihez zenekarunk próbálni járt és akinél soha nem lehetett káromkodni, mert mélységesen hívő volt. Ehhez képest Besenyő Pista bácsi jön velem szembe és egy nagy csokor mezei virágot ad át nekem, hogy ajándékozzak meg vele valakit. Lassan megérkezem az egyetemre, amelynek udvarát benőtte a fű, és egyetlen, önfeledten napozó lányon kívül senkit sem látok. A kijárat mögött óriási piac, ahol malomkeréknyi kenyereket árulnak. Valaki megszólít, hogy az irodalomprof nagyon rossz néven vette a hiányzásomat, de azért beírt, mintha megjelentem volna, mert úgy is tudja, hogy én leszek a legjobb diákja. Csak azt nem tudom, hogy mit akar tőlem az irodalomprof, amikor én történelem-szakra jelentkeztem, csak azért, hogy tudjam, hogyan oktatják manapság a történelmet.

Velem szemben ült a gyönyörű balettművésznő a gyerekkori szexuális zaklatásról szóló könyvbemutatón. Ő maga is elmondta mindazokat a traumákat, amelyeket csak úgy tudott feldolgozni, hogy előadásainak nagy részének középpontjába állította a szexualitást. Ahogyan haladt előre az idő, és már csak hallgatta mások történeteit, úgy vált egyre komorabbá, egyre összetörtebbé, mintha éveket öregedett volna ott szemünk láttára. Ki lehet-e irtani magunkból egyáltalán a minden porcikánkba beleivódott szörnyűségeket? E drámai felhívást alig hétszázan olvasták el, a szilikon szépség nem kevésbé tragikus gyermekkorának történetét tízszer annyian. A sok látens perverz biztosan át akarta élni a liliomtiprás örömeit.

Megérkezett a korlátlan beletörődések ideje.

Egy ősz úr minden nap megköszöni a 7-es busz sofőrnőjének a kellemes utat. Aznap is, amikor egy vicsorgó öregember leszálláskor átgázolt egy szintén leszállni készülő fiatal fiún, majd utána kiabált: „Szarházi!”.

 

„Ki mondja meg, hogy miért ragyognak a csillagok az égen? Isten nem elég. Én nem azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak benneteket” – deklamál az aluljáróban a rettenetes dalnok. Már csak ő hiányzott.

 

Katonasapkás ferences szerzetes imádkozik egy plakát alatt, amely angyalokat toboroz egy telefonszolgáltató számára. A harangok Rómában, Lucifer kómában.

 

Babaarcú, szeplős fiatal nő ugrik a nyakamba egy szálloda halljában és lelkendezik, hogy mennyire örül nekem. Fogalmam sincs, hogy ki ő, és hamarosan kiderül a szavaiból, hogy ő sem tudja, hogy én ki vagyok. Néhány órával később egy szerkesztőségi értekezleten egy filmforgatásról szóló tudósítást kapok feladatul, mire azt felelem, hogy a produkcióban benne van a barátnőm, tán még szerepet is kapok. És erre a lányra gondolok, akiről csak annyit tudok, hogy valóban a filmszakmában dolgozik.

Roberto Baggio virágpalántákat árul az óbudai piacon, és két vevő között kék szeme a múltba réved, hátha sikerül belőnie a 20 éve kihagyott 11-est.

Tojásokat verek fel egy nevenincs süteményhez. A tojások héja olyan, mintha folyékony üvegből lenne, a sárgájuk viszont gyémántként ragyog.

Életem egy szobányi képet fest a padlón. A fő motívuma egyik legutóbbi tavasz-metaforája, de ezúttal az aranyló nap minden színében tündököl a központi alak.

Író-olvasó találkozóra hívnak, ahol a moderátor fiatal hölgy Pauer Virágként mutatkozik be, és hozzáteszi, hogy ezt a nevet könnyen lehet angolosítani. Persze, hogy értem, Flower Power. Mire odaérünk a találkozóra, már úgy viselkedik, mintha mindig is hozzám tartozott volna, pedig legalább harminc évvel fiatalabb nálam. Azzal nyugtatom magamat, hogy nem hús-vér nő, csupán egy megtestesült allegória.

 

Szólj hozzá