2014. júl 04.

Május 35, akkor és most

írta: Göbölyös N. László
Május 35,  akkor és most

Ritkán élem át, hogy egy nap, fél órán belül kétszer felejtsek el leszállni tömegközlekedési eszközről. Először azt hittem, hogy már megint műszaki hiba miatt áll a villamos, holott csak a végállomásra ért, aztán pedig lazán tovább mentem eggyel. Az ok egy olyan könyv volt, amit már sokszor olvastam, csaknem kívülről tudok, de miután újra megkaptam névnapomra, ismét rávetettem magam.

Ez a könyv Erich Kästner Május 35 című regénye. Gyerekkorom egyik nagy élménye, ami már felnőtt koromban is többször a kezembe került. De talán most gondolkodtam el rajta a legjobban.

Valószínűleg ezért nem figyeltem a külvilágra.

A könyv 1932-ben született meg Németországban. A nagy válság közepén, egy évvel a hitleráj kezdete előtt. Már e tény mellett sem mehetünk el. Akkor sem, ha jól nevetünk Ringelhuth gyógyszerész és unokaöccse, Konrád iszonyatos menüin (cseresznyés lepény angol mustárral). „Ki tudja, mi vár rád is, mire felnőttök. Ezért hát egyél csak fiacskám, míg kérges nem lesz a gyomrod” – mondja a nagybácsi….Amikor Eldorádóban járnak, Ringelhuth megjegyzi a szuperjólét láttán, hogy „nálunk sok az olyan ember, akiknek se dolguk, se ennivalójuk nincs”. Aztán a 6 millió német munkanélkülinek hamarosan lett dolga és egy ideig ennivalója is…Valójában e munkanélküliek egyike a sztori harmadik főszereplője, a gimnáziumot végzett, irodalmi műveltségű, görkorcsolyás ló, Negro Caballo, aki kétségbeesésében már konflislónak is elmenne és most arra kényszerül, hogy kockacukrot kolduljon két rokonszenves embertől. A Csendes-óceánnál egy asszony súrolja az Egyenlítőt, és nem akarja míniummal bekenni, hogy megóvja a rozsdától, mert akkor elvesztené a munkáját.

A „dicső múltban” utazóink meglepik Hannibált és Wallensteint, amint ólomkatonákkal játszanak és bár Wallenstein borsóval halomra lövi Hannibál seregeit, a pun hadvezér nem tágít: „Amíg az utolsó katonám fűbe nem harapott” – fogadkozik. Kinek ne villannának be az utoljára besorozott német kamasz katonák képe, akiket a Führer mosolyogva biztat a harcra? Ezzel szemben a bennszülött törzsfőnök elegendőnek tartja a bicskába töltött sült almával elriasztani az erdőből előhömpölygő cethalat…

És nem is annyira abszurd a fekete-fehér kockás kislány képe, három évvel a nürnbergi törvények előtt, amelyeket végül Negro Caballo hág át: ott marad a Csendes-óceánnál, hogy fekete létére feleségül vegyen egy kis fehér kancát, nem törődve azzal, hogy fekete-fehér kiscsikóik születnek.

De Erich Kästner messzebbre lát saját koránál és ez az éleslátás nem túl hízelgő ránk nézve, több mint 80 év távlatából. Eldorádó lefordíthatjuk úgy is, mint a virtuális világ képét, ahol már mindent csak elképzelnek, mert mindenhez lusták, annyira jó dolguk van. Csakhogy akár áldozataivá is válhatnak képzeletüknek, ha elfelejtik a jelszót: mars vissza! Bennünket milyen összeomlások fenyegetnek, ha elfelejtjük jelszavainkat? Jószerével megbénulna az életünk.

A fordított világban a gonosz szülőket „nevelik” ugyanazzal a módszerrel, mint a gyerekeket, de a felnőttek fizikai és lelki megalázása legalább annyira elborzasztó: az erőszak erőszakot szül.

A Vigyázz, magasfeszültség című fejezetet Erich Kästner akár ma is írhatta volna. „Minden ember mindent megkaphat. Mert a föld és a gép tudvalevőleg többet termel, mint amennyire szükségünk van. Maguk ezt nem tudták?” – mondja az utazóknak a teljesen automatizált város egyik lakója. Aztán az író vizionálja a mozgójárdát, a mobiltelefont, a digitális sajtót – ő képernyő helyett még az égboltra vetíti a híreket és a folytatásos regényt – majd pedig az automatizálásból, az emberi ellenőrzés hiányából fakadó tömegszerencsétlenséget, ami később katasztrófafilmek tárgya is lesz.

Nem mondhatnánk, hogy írónk túlságosan optimista lenne, úgy érzi, hogy a homo sapiens a legjobb dolgokat is képes elrontani. Már Eldoradó is figyelmeztet, amikor Ringelhuth és Konrád kölcsönösen rosszat kívánnak egymásnak: Konrád törpévé varázsolja nagybácsiját, aki viszont vízfejet, méregzöld hajat, valamint frankfurti virslivé vált ujjakat kíván neki. Pedig ők még imádják is egymást, mit várhatunk a többiektől?

Sokat mondó az a jelenet, amikor Csendes-óceáni vendéglátójuk szabadkozik, hogy nem tudnak nekik ínyenc emberhúst felszolgálni. „Szóra sem érdemes. Az emberek különben is nagyon megfekszik a gyomromat” – udvariaskodik Ringelhuth bácsi.

Amikor az utolsó fejezetben a nagybácsi elmeséli Konrád szüleinek, hogy mi minden történt velük, a szülők elmeorvosért kiáltanak. Pedig csupán saját kényelmes világukat féltik. Holott május 35 benne van a naptárban. Ha nem vigyázunk, az év 365 napján.

 

Szólj hozzá