2014. sze 25.

Rékási Tamás: Menni vagy nem menni?

írta: Göbölyös N. László
Rékási Tamás: Menni vagy nem menni?

Hazánk uniós csatlakozása óta könnyebbé vált a munkavállalás külföldön. Sokan igyekeznek is élni ezzel a lehetőséggel. Egy jobb életet remélnek az itthoninál, biztos, jól fizető munkát, biztonságot. Az utóbbi években úgy tűnik, hogy egyre több a külföldön munkát kereső magyar. A jelenség persze nem új keletű, a rendszerváltás előtt is volt munkaerő áramlás Nyugatra, csak akkor még azt disszidálásnak hívták és büntetendő cselekmény volt. Most globalizálódunk, a határok jelképessé váltak az unión belül, és szinte mindenhol otthon lehetünk. De vajon az itthon az otthon is? A magyar nyelv szépen tudja kifejezni ezt az érzést is, de ebben a szép új világban létezik–e még honvágy vagy pusztán csak az anyagiak döntenek egyik vagy másik ország mellett?

 Pál 60 éves és már 30 éve él Németországban. Annak idején hirtelen jött a lehetőség, ő pedig nem gondolkodott rajta sokat, ment. Kint munkát kapott, családot alapított és mivel jó szakmunkásnak számított jól is élt. Rendszeresen támogatta az itthon maradtakat, miközben nyugodtan élvezhette egy fejlődő gazdaság minden pozitívumát. Most éppen itthon van, családi ügyeket intéz, egy sör mellett beszélgetünk. Elmondja, hogy nyaranta jön haza, ha nem jön közbe semmi.

­– Könnyen mondott igent 30 évvel ezelőtt a csábításnak?

–Tulajdonképpen igen, menni akartam, nem éreztem magam itt jól. Alkalom adódott, hát kihasználtam.

– Volt olyan valamikor is a 30 év alatt, hogy megbánta a döntését?

– Amikor elmentem, 10 évig nem léphettem ki az NSZK–ból, különben visszatoloncoltak volna, szóval 10 évig haza sem jöhettem. Ez idő alatt meghalt a bátyám, nem lehettem ott a temetésén, és persze a családdal is csak telefonon beszélhettem. De aztán hamar megszoktam a helyet, szeretek ott élni, szóval nem, nem bántam meg sohasem. Hazát cseréltem akkor.

Itt mélyet kortyol a söréből, de úgy sejtem azért mégsem egyszerű a dolog és most, hogy vissza kell gondolnia annyi mindenre, talán árnyaltabbá lesz a kép, mint fiatalon gondolta.

– Házat vagy hazát? – próbálkozom tovább. Nem válaszol rögtön, a sörét nézi, mintha a keserű italban felfelé rohanó buborékokétól várna választ. Aztán néhány másodperc múlva, amikor talán teljesen megfejtette a buborékok morze jeleit, csak annyit mond – Mindkettőt.

Másnap Andrással találkozom. Sok–sok éve dolgoztunk együtt egy helyen, már akkor is gőzerővel tanult angolul, azt mondta, hogy kimegy és vissza se fordul. Nem volt túl jó véleménnyel az akkori hazai állapotokról, azt meg sem merem kérdezni, hogy most mit gondol. A 30–as évei elején jár, és meglepetésemre itthon van. Nosztalgiázunk kicsit, elmerengünk a régi szép időkön, mi két, vén harmincas. Úgy emlékszem Skóciába készült annak idején.

– Fényáteresztés technikában dolgoztam kint– mondja.

– Fényáteresztés, értem – válaszolom és igyekszem értelmes képet vágni, de ahogy András visszanéz rám rájövök, hogy ezen az értelmes arc technikámon még csiszolnom kell.

–        Reluxa, barátom reluxa, azokat szereltünk kint– mondja nevetve

Aztán meséli, hogy ment ki először, majd jött haza néhány hónap múlva, majd ment ki újra, hogy egy év kint tartózkodás után megint itthon legyen. Pedig jól érezte magát Skóciában is. Hol kint, hol itthon találja őt a nyár.

– Bumeráng, anyám ezt mondta rám – közli mosolyogva. Arra a kérdésre, hogy miért jött haza mindig, azt feleli, hogy – Mert hiányzott minden.

Rohanok tovább, hogy Ildikóval találkozzam. Ápolónő és éppen külföldön készül munkát vállalni. Ildikó 37 éves és egy 5 éves kisfiú édesanyja. Nővérszállón lakik, mivel nem pestiek, van úgy, hogy haza sem megy, mert sokba lenne a vonatjegy. A Honvéd utca elején találkozunk, ebben az utcában székel az a cég, aki talán Amerika felé repíti majd. Délre beszélt meg időpontot a cég ügyvezetőjével, most fog majd tájékozódni a lehetőségek felől. Ildi ráerősít arra a sztereotípiára, miszerint a súlyukat tekintve kihívással küzdő emberek vidámabbak. Csacsog, cseveg, nevet és sztorizik, amíg végigsétálunk a belvárosi utcán. Történetei természetesen Balázsról, kisfiáról szólnak, és ahogy hallgatom, úgy érzem, ez a gyerek a világ legszebb, legokosabb és legügyesebb gyereke lehet. Rá kéne küldeni a Fókuszt vagy az Aktívot.

Megérkezünk és én is bemehetek a beszélgetésre. A megnyerő modorú, jól öltözött úr egy kis irodában fogad minket, amiben azonban csak egy egyszerű asztal van, igazán iroda hangulata sincs a helynek. Ildikót kérdezi szakmai múltjáról, majd vázolja a lehetőségek. Biztos munka az Egyesült Államokban.

Feltéve, ha elvégzi a másfél éves felkészítő kurzust, elvégzi az ő nyelvtanfolyamukat és Londonban vagy Frankfurtban levizsgázik. Az oktatás Pécsen vagy Debrecen zajlik, heti háromszor, plusz vizsgák. Potom 1, 2 millióba kerülne neki ez most, kedvezményesen, cserébe garantált munkalehetőséghez jut odakint. Kérdésemre, miszerint hogy, hogy lehetne megoldani 12 órás beosztás mellett az utazgatást, azt a választ kapom, hogy táppénzzel, illetve munkanélkülire kell menni. Mikor kijövünk, kérdeznem sem kell Ildikót, vállalhatatlan a dolog, – Pedig jól keresnek odakint, állítólag– mondja. De nem ez az egyetlen lehetősége van, egy cég Olaszországba vinné ki, nem kérnek pénzt, a nyelvet először itthon tanulná, majd kivinnék. Az indulás 3 hónap múlva lenne. Kérdezem, mi lesz az olasz melóval. – Jó fizetést ígértek, ügyvéd is látta a papírokat, rendben lenne – kezdi, és itt véget is értek számára a pozitívumok.

– Csak hát tudod itt a gyerek, őt nem vihetem, meg a család, meg szeretek itt élni, a honvágy tuti megölne – és lassan egyre több indokot sorol fel, miért nem kellene kimenni. Miközben sorolja, az okokat engem néz, de észreveszem, hogy már nem lát engem, hanem rajtam keresztül valahová messze réved. Pénz vagy gyerek. Anyagi biztonság vagy család. A Villa Borghese vagy a Margitsziget.

– Szóval akkor eldőlt? – kérdezem

– Dőlt? Ez olyan nehéz döntés volt, ez nem dőlt, ez borult! – mondja

– Gyere, meghívlak egy sütire – igyekszem vigasztalni. Elmosolyodik – Milyenre?

– Hát, ha már itt ragadtál hazánkban, legyen egy Rákóczi túrós!

Hazafelé tartok és a hallottakon gondolkozom és azon, hogy én vajon mit tennék? Aztán eszembe jut, amikor nem régen Németországban voltunk rokonlátogatáson, több mint egy hétig. Szép volt, jó volt, tiszta és rendezett minden. Hazafelé az út 12 óra volt autóval, de valahogy Bécs körül mégis kicsit könnyebb lett. Nem azt mondom, hogy „lábamhoz térdepelt minden bokor”, mikor átléptük a határt, de nem szorítottam már olyan erősen a kormányt. Feleségem, aki ezt a hosszú utat angyali nyugalommal, nemes egyszerűséggel végigaludta, Budapest előtt felébredt és megkérdezte, merre járunk. Én a város fényeire mutattam, és azt mondtam – Az ott már a mi kis fatornyos kisfalunk. A mi fatornyos kisfalunk Győrtől Pesten át Záhonyig. Kicsi is, koszos is, zavaros és türelmetlen. Megértem, azt, aki elmegy, és tisztelem, aki marad.

 

Szólj hozzá