2014. sze 28.

Aprópénz Matilda táncosának – Tom Waits: Small Change (1976)

írta: Göbölyös N. László
Aprópénz Matilda táncosának – Tom Waits: Small Change (1976)

Small Change

Klimpírozik a búval bélelt bárzongorista a füstös, lepukkadt ivóban, fején viseltes kalap, szája sarkában vacak cigaretta, a kopott zongora tetején egy pohár whiskey és egy majom. Az egyik törzsvendég beszól neki: „Tudod, hogy a majom farka belelóg a whiskey-be?”. Mire muzsikusunk, ugyanazzal a blazírt képpel elkezdi blues-ban, beleadva minden keservét, hogy „oh, yeah, mer’ a majom farka…”

Valahogy így tudom elképzelni Tom Waits-et azokból az időkből, amikor ő is bárzongoristaként tengette életét olyan helyeken, ahol esténként az úri közönség verekszik, de ha nem, mindenféle sztorikat mesélnek, amiknek a fele sem igaz és néhány megrögzöttet záróra is után sem lehet kidobni. Mindenesetre volt abban valami groteszk arcátlanság, hogy a csillogó rock, a látványos és hangos zene csúcspontján, 1973-ban, egyszer csak megjelent a színen egy ilyen ösztövér, kócos, gyűrött pofa, a maga korán elivott, eldohányzott hangjával, aki úgy kezdett el játszani, mintha átaludta volna a 60-as éveket. És hogy merészelte hívni első lemezét? Naná, hogy Closing Time – azaz záróra. Egyszerűen nem vett tudomást a gitár-forradalomról, csupán a blues volt a közös ős, de Tomnak a jazz, az európai sanzon, a hagyományos amerikai tánc- és filmzene, Gershwin és Bernstein inkább vált forrásává, mint a rock and roll. Zongora, dob, szaxofon, bőgő – önmagában vérlázító. Aligha hinné el valaki látatlanban, hogy negyedik albuma, a Small Change megjelenésekor Waits még mindössze 27 esztendős volt!

Small Change – aprópénz: kitalálni sem lehetett volna jobban. Az az aprópénz, amit a kocsmai muzsikusnak, az utcai művésznek dobnak. Mint anyagi forrás, alamizsna, de aki adja, valóban szívből és valóban a produkcióért adja. És nem bánja meg, annyi szent.

Mert Tom Waits úgy kezd bele, hogy kibuggyannak tőle a féltve őrzött férfikönnyek: a Tom Traubert,s Blues keserűségét, a keringőző Matilda kegyetlenségét megrázó érzelmességgel recsegi végig. De ez még csak szelíd őrület: az igazi elmebaj a második számban tör ki – elvégre még a lemezkiadó neve is Asylum, ami többek között bolondokházát is jelent: a Step Right Up vérbeli free-jazz, skat és rap-énekbeszéddel kergetve Jim Hughart szédült bőgő-brummogását. Az iszákos szomorkás bolondozása a The Piano Has Been Drinking, de egy másik „Waits-klasszikust”, az Invitation To The Blues-t, már nem kellene szégyellnie egy jó házból való úrilánynak sem.

A Bad Liver and A Broken Heart kórképére a mozi szerelmesei sikoltanak fel: a bevezető és záró zongora az As Time Goes By-t intonálja, amit a Casablancában Sam újrajátszik Ilse-Ingrid Bergman kérésére, - „ha ő kibírta, mi is kibírjuk” - míg a háttérben az a megfoghatatlan szaxofon-hang szól Lew Tabackin előadásában, amelyet az amerikai „késő éjjelinek” (late night) nevez. Ezt a hangot hallatják az olcsó zenészek az utcasarkon, a kapualjban, amikor már csak azért fújnak, mert nincsen hová hazamenniük. Ez utóbbi kettő között viszont megint csak elengedi magát emberünk: a Pasties and a G-Strings olyan, mint egy zenés-táncos „kiszámoló”, persze bilincsbe verve…

És ha még mindig kételyeink lennének, hogy Tom honnan jött, hallgassuk meg a The One The Got Away-t és a címadó Small Change-et: úgy „rögtönzi” szövegeit a szaxofon-alapra, ahogyan azt hajdanán a beat-költők tették Charlie Parker madárröptű lélegzésére. És benne vesztes kisemberek, piti életművészek, megroggyant, megfonnyadt nosztalgikus szépfiúk és széplányok odavetett portréi, ahogyan a hanyag csapos és a részegek udvarlásaiba belefáradt pultos lányok lökik oda az utolsó utáni poharakat.

Tom Waits azóta sem „tisztult le”, sőt, olyan velőtrázó „csörömpöléseket” engedett meg magának, mint a már-már Fellinis hatású Swordfishandtrombones (1983), vagy a Black Rider (1992). Az ütők „csontzenéje” egy ideje már különös ismertetőjelének számít. Láttuk őt sokszor filmen is, csövesnek, vámpír-marta orvosnak, lezüllött diszkósnak Coppolánál, Jarmuschnál, Altmannál. XXI. századi munkái közül a Blood Money-ban Kafkát, az Alice-ban pedig Lewis Carrollt idézte meg, persze mindkettőt a fekete humor legsötétebb oldaláról. Pedig állítólag mostanság kiegyensúlyozott életet él. Mi lenne, ha rosszkedvű lenne? Tegyünk gyorsan egy whiskey-t a zongorájára…

Szólj hozzá