2014. okt 12.

Konstantin és a propaganda

írta: Göbölyös N. László
Konstantin és a propaganda

A tömegkultúrában, a régi, kiegészítő iskolákban, a tv adásokban, a turista útikalauzokban Konstantin ( Flavius Valerius Constantinus) volt az első keresztény császár, aki megtért, miután a Milvius-hídi csata előtt az égbolton meglátta a keresztet a felirattal „ In hoc signo vinces” ( e jelben győzni fogsz) ; ő volt az, aki 307-ben a milánói pátenssel szabadságot adott a keresztényeknek, és az első bazilikát alapította Rómában.

 

A múlt történetírói Konstantinban mindenekelőtt egy cinikus politikust láttak, aki döntéseit a választási számítások alapján hozta meg,.A II. világháború után a szemlélet megváltozott. A történészek körében a csodálat és tisztelet légköre terjed el a körül a személy körül, aki sokak megítélése szerint a valaha volt legnagyobb történelmi fordulatot hajtotta végre. Többé senki sem vonja kétségbe a megtérés őszinteségét, sokan hisznek abban, hogy a kereszt valóban megjelent az égen és ezt olyan odaadással teszik, ami nevetésre késztette volna a felvilágosodás korának történészeit. Másrészt van néhány kellemetlen tény is, amelyet senki sem tagadhat: Konstantin trónbitorló volt, aki a katonáknak köszönhetően jutott a trónra, és az abszolút hatalomba történő emelkedése során megöletett három római császárt, akik ráadásul az apósa és két sógora voltak. Egyedül maradva a hatalomban Konstantin máig rejtélyes okból megölette Crispus fiát és saját feleségét Faustát is. Halála után három fia azonnal hozzákezdett majdnem mindegyik nagybácsi és unokatestvér megöletéséhez, majd egymás öldökléséhez. Az egyedül életben maradt Constans lett a császár, aki ariánus keresztényként többek között a katolikusok hírhedt üldözőjeként vált ismertté.

 

A mérleg, mint látható meglehetősen ellentmondásos, és nem meglepő, hogy azok véleménye, akik ismerték Konstantint némileg következetlen. Keresztény életrajzírója, Caesareai Eusebius püspök szerint Konstantin „szent császár és Isten barátja volt”akit az Úr azért választott ki, hogy hirdesse a világ minden népének az igaz hitet, és legyőzhetetlenné tette őt. De Julianus unokaöccse, a családi öldöklés túlélője, teljesen más képet festett róla: Konstantin nagybácsi tudatlan volt, sem kormányozni, sem hadat viselni nem tudott, és azt hitte, hogy elegendő, ha sok fia van, mert ez garantálja a biztos utódlást. Alapvetően nem volt rossz ember, csak túlságosan szerette az élvezeteket, és gyengesége következtében hagyta, hogy belevigyék az elhíresült bűncselekményekbe. S amikor meghallotta, hogy egy bizonyos Krisztus egy kis vízzel, amit követői fejére önt, feloldoz minden bűn alól, megtalálta a módját, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét és keresztény lett. Érthető, hogy a pogányok, mint Julianus, fenték rá a fogukat; de Konstantin halála utáni generáció, de még a római birodalom történetírói is inkább fagyosan értékelték. Egy ismeretlen szerző azt írta róla, hogy” jól kezdte, majd rosszul folytatta, indokolatlan háborúkba kezdett és eltékozolta az adózók pénzét; tíz évig csodálatosnak nevezték, a következő tizenkét évig banditának, az utolsó tíz évben pedig szenilisnek”:

 

Mit gondoltak róla az egyszerű alattvalók,? Jó lenne tudni, hogy milyen hatást gyakorolt rájuk a dübörgő propaganda, amellyel Konstantin megjelent a tömegek előtt. Például a feliratok: nem volt olyan közmű, még ha a helyi közigazgatás finanszírozta is, amelyet ne díszített volna ajánlás, amely köszönetet mondott a császárnak az ajándékért; az utakon minden kilométerkőnél emlékeztették az olvasni tudókat az uralkodó császár nevére és rangjaira. A kormány megszállottan gondoskodott ezeknek a feliratoknak a gondozásról: Amint Konstantin elkezdte támogatni a fiait, mint kijelölt utódait, azok nevei is megjelentek apjuk neve mellet a kilométerköveken, de amikor császár megölette Crispust, a legidősebb fiú nevét akkurátusan kivakarták Britanniától Egyiptomig a birodalom minden kövéről. Megöregedvén, Konstantint, aki sorra aratta a győzelmeket és gyűjtötte a címeket, a feliratok úgy ünnepelték, mint „Róma városának megerősítőjét” „a római állam felszabadítóját” „a béke megalapozóját” „az egész világ megújítóját”, „aki az emberiség javára született” stb.

 

A pénzekhez, a személyi kultuszon kívül a propaganda jelszavak özönét társították, amelyek pontosan kiszámított információkat juttattak el a tömegekhez. A pénzeken levő képek és feliratok havonta változtak, mivel a pénzérmék gyártása igen érzékeny mutatója volt annak, amilyennek a császár láttatni kívánta magát. Egy példa: kollegájával és sógorával, Liciniusszal való kapcsolata. A keresztények javára megszületett milánói pátenst Konstantin pénzérmei úgy magasztalták, mint „császárjaink megállapodását” „az örök békét” „a birodalom biztonságát”. Két háború között azonban a megegyezésre való hivatkozások eltűntek, és elkezdődött a „mindenütt győztes” hadsereg erejének dicsőítése Ezzel egyidejűleg a helyi kormányzók parancsot kaptak, hogy Licinius nevét tüntessék el a kilométerkövekről Az első háború befejezése és a békekötés után, a pénzérmék ismét megnyugtató üzeneteket terjesztettek az „áldott nyugalom” jegyében. Néhány helyi kormányzó naivan azt hitte, hogy Licinius nevét újra fel kell vésni a kövekre, amikor azonban nem sokkal később Konstantin végzett vele, kénytelenek voltak újra letörölni.

 

Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a propagandának és dezinformációnak ezt az orgiáját nem Konstantin találta ki, az, a római birodalom normája volt És elkerülhetetlen, hogy ne vonjunk közelebbi párhuzamokat…

Szólj hozzá