2014. okt 30.

Szabó Tibor: Mi történik a Baross téren? - Riport a főváros kapujából

írta: Göbölyös N. László
Szabó Tibor: Mi történik a Baross téren?  - Riport a főváros kapujából

Első ránézésre egy modern, fejlődő teret lát maga előtt a gyanútlan utazó. A XIX. század közepén épült Keleti pályaudvar békésen megfér az M4-es metró modern, végeláthatatlan aluljárórendszerbe torkolló végállomásával. Hatalmas a nyüzsgés. A fél ország és a Balkán vasútforgalma mellett két forgalmas metróvonal találkozása, trolibusz végállomások, buszmegállók ölelik körül ezt a nemrég felújított csomópontot. A már-már műemléknek mondható épületek földszintjén különféle üzletek, gyorséttermek, színpompás kirakatok csábítják a tömegeket idő-, és pénzköltésre. Aki csak néhány percet, tölt itt – ahogy általában az emberek túlnyomó többsége –, annak fel sem tűnik, mit is rejt magában a forgatag. Kétes arcú emberek, zsebesek, árusok, cigaretta csempészek, drogdílerek… és ez még csak néhány azok közül a dolog közül, melyek arra késztettek, hogy feltegyem magamban a kérdést: „Mi folyik 2014-ben a Baross téren?”

2014. augusztus 11-én, egy hétfői napon nyári szabadságom a végéhez ért. Vonattal jöttem haza Budapestre. A vonat végállomása a Keleti pályaudvar volt. Megbeszéltem egy barátommal, hogy elém jön, és együtt ebédelünk. Mivel a barátom nem érkezett meg időben, várnom kellett.

A pályaudvar kapuin kilépve a Baross tér jellegzetes hangulata fogadott: emberek, ameddig a szem ellát, zaj, nyüzsgés; tipikus nagyvárosi forgatag. Vonzó környezet, amely egy szempillantás alatt képes elcsavarni az ember fejét. A kellemes késő nyári napsütésben egyáltalán nem bántam, hogy várakoznom kell. Legalábbis ez volt az első benyomás. A kétes külsejű „üzletemberek”, az épületek kapuiban sütkérező hajléktalanok már az első percekben feltűntek, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak. Ez a nagyváros velejárója.

Az események akkor kezdtek egyre inkább elgondolkodtatóvá válni, amikor úgy döntöttem, betérek az aluljáró túloldalán lévő drogériába. Ahogy elindultam lefelé az aluljáró lépcsőjén, rögtön úgy futott oda hozzám egy szórólapos hölgy, mintha a 100 méteres síkfutás utolsó 8 méterén, a dobogó legfelső fokáért küzdene. Erőfeszítéseire tekintettel megpróbáltam elvenni tőle a szórólapot. Hiba volt. Nem szórólapot osztogatott, hanem adományt gyűjtött. Felajánlott nekem egy könyvjelzőt, amiért minimum 300 forintot kellett volna fizetnem, támogatva ezzel a látássérült gyermekek meg nem nevezett intézményét. Nem volt nálam készpénz, így gondoltam tovább állok. Hiába próbálkoztam, a hölgy nem engedett. Egészen addig jött utánam, és próbált feltartani, amíg nem közöltem vele határozottan, hogy nem áll módomban adományozni. Később vettem csak észre, hogy mi volt a lényege a lelkesedésnek. Épp akkor pillantottam vissza az esemény helyszínére, amikor a következő „áldozat” sorra került: egy középkorú férfit állított meg az adományt gyűjtő hölgy. Miközben a férfi türelmesen hallgatta az intézményről szóló történeteket, addig a táskáját egy zsebtolvaj dézsmálta. Mire sikerült felfognom, hogy mi is történik, már késő volt; a gyanútlan férfinak a táskáját kiürítették. Rögtön ellenőriztem a zsebeimet. Nekem meg volt mindenem, tehát még időben meglógtam a csapdából.

Rájöttem, hogy komplett kis csoport dolgozik együtt ebben a projektben az aluljáróban, így aztán igyekeztem olyan gyorsan elhagyni a helyet, amilyen gyorsan csak lehetett. Mikor kiértem, újból megtaláltak. Két férfi indult felém egy közeli hentesüzlet bejárata mellől. A táskámat következetesen magam elé emeltem. A két férfi néhány másodperces eltéréssel ugyanazokat a kérdéseket tették fel nekem:

-          Cigit?

-          Milyen cigit kérsz Töki?

-          Hosszú? Vékony? Mentolos?

Közöltem velük, hogy semmilyen cigarettát nem kérek, mivel nem dohányzom. Nem estek kétségbe, hiszen bőven volt még mit ajánlaniuk:

-          Akkor valami mást?

-          Egy kis nevetést? Első osztályú Ganja.

-          Eki? Spuri? Zene?

Ezeket az ajánlatokat már válaszra sem méltattam. Csak arra tudtam gondolni, hogy be kell érnem az üzletbe. Reméltem, hogy ott már semmi hasonlóval nem fogok találkozni.

A drogériában már egy sokkal kulturáltabb környezet fogadott. Egészen addig nem volt semmi gond, míg be nem tévedt az ajtón egy láthatóan elvarázsolt öntudatban lévő, ápolatlan külsejű fiatal fiú. Becsléseim szerint 15-16 év körüli lehetett. Feltett szándéka volt, hogy ő egy szelet csokoládéval fog távozni, „természetesen” fizetés nélkül. Két biztonsági őr is felfigyelt a lopási szándékra, rögtön közbe is léptek. A fiú ellenállt, mondván, ő nem csinált semmi rosszat. Miután az őrök nem engedték el, szabályosan dühöngeni kezdett. Végül pánikroham gyanúja miatt mentőt hívtak hozzá. A sorban álló vásárlók azt rebesgették, hogy biztos drogot, vagy alkoholt fogyasztott a fiú. Őszintén szólva, nem meglepő az okfejtés azok után, amiket az utcán tapasztaltam. Nem vártam ki a soromat, elhagytam az üzletet.

Visszatérve az utcára, egészen hasonló kép fogadott, mint mielőtt vásárolni próbáltam volna, azzal a különbséggel, hogy most már senki nem próbált rám erőszakolni mindenféle illegális árut. Elindultam egy közeli gyorsétterem felé, a bejáratig azonban már nem jutottam el. Egy nálam jóval magasabb (2 méter körüli), széles vállú, egyenruhás férfi ált meg előttem a társával:

-          Jó napot kívánok! Személyi igazolványt, lakcímet igazoló okmányt kérek! – szólt rám, kissé emelt hangon.

Egy rendőr és egy budapesti Közterület-felügyelő állt velem szemben. Nem akartam bajt, így átadtam nekik az okmányaimat. Ők leellenőrizték, majd visszaadták azokat. Alapvetően nem is történt semmi baj, semmi rendkívüli, hiszen csak a munkájukat végezték, és mondhatni udvariasak voltak. A kérdés, ami mindösszesen felmerült bennem a dolog kapcsán, hogy „miért pont én”?

Nem egészen 30 perc leforgása alatt találkoztam „ál-adománygyűjtővel”, zsebtolvajjal, zárjegy nélküli-cigaretta kereskedővel és bedrogozott fiatallal, aki lopni próbált. Miközben engem – gyanútlan átutazót – igazoltattak, még akkor is, körülbelül 10-12 méter távolságban fel-felcsendült a csábítónak szánt mondat:

-          Cigi! Cigi! Reklám áron a Szofit!

Következő kérdésem: Miért nem őket igazoltatják? Mivel vagyok én gyanúsabb alak, mint ezek az emberek? – persze ezt is csak magamban, magamtól kérdeztem, nem akartam túlfeszíteni a húrt.

Végre megérkeztem a gyorsétterem bejáratához. Észrevettem, hogy a bejárattól 4-5 méterre dohányzik az étterem biztonsági őre. Mivel a barátom még mindig nem érkezett meg, gondoltam odalépek hozzá, és kérdezősködöm kicsit. Feltettem neki azokat a kérdéseket, amelyek megfogalmazódtak a fejemben a történtekkel kapcsolatban. Egész egyszerű, lényegre törő választ kaptam:

-          Maga szerint nem tudnak minderről a rendőrök? Dehogynem, tudnak! Csak azzal is tisztában vannak, hogy vannak olyan dolgok, amibe jobb, ha nem ártják bele magukat… még Ők sem. Néha kijönnek, „begyűjtik” az embereket, majd elmennek. Délutánra a begyűjtöttek már újra itt vannak, és cigi, cigi, cigi! Így megy ez, azóta biztos amióta itt dolgozom! – meséli mosolyogva, kellően diszkrét hangerővel az őr.

-          Mióta dolgozik Ön itt? – teszem fel neki a következő kérdést.

-          Ez itt az ötödik évem.

-          Öt éve?

-          Igen! Öt éve. Az utóbbi időben egyébként sokat javult a helyzet. Látta volna a teret a metró építése alatt! Húúúú... Nem volt egyszerű.

-          Miért? Milyen volt? Én csak egyszer jártam erre abban az időben, de akkor is csak a másik oldalon, a Kerepesi út felől.

-          Koszos, büdös, csövesekkel teli. – jött a válasz már sokkal inkább indulatosan, mint viccesen.

-          Csövesek?

-          Igen! Hajléktalanok. Itt a mi éttermünk, és a szomszéd épület között volt felállítva nekik egyik télen a melegedő sátor. Talán 2010-ben, vagy ’11-ben. Itt aludtok, itt ettek, itt végezték minden jellegű dolgukat. Tél volt, korán sötétedett. Többször is bejelentést tettünk a rendőrségen, hogy félünk. De nemcsak mi, hanem a vendégeink is. Nem történt semmi. Egyik este aztán megtámadták a közeli ékszerüzlet eladóját, zárás után. Többször megszúrták egy bicskával. Meghalt a fickó. Na, majd utána nagy-kegyesen elbontották a sátrat, de akkor már mindegy volt. Úgy ideszoktak ezek az emberek, hogy ha volt sátor, ha nem volt, ők itt töltötték a napjaikat.

-          És nem indult nyomozás? Nem volt helyszínelés?

-          Semmi. Még a hírek között sem találtam semmit az esetről. Hiszen ez természetes a Baross téren. Ez nem hír! – jelentette ki az őr, gúnyos mosollyal az arcán.

Na de mennem kell, 10 perc a cigiszünet! Minden jót!

Ezzel a mondattal búcsúztunk el egymástól. A látottak, és a hallottak alapján már nem is tudom, mit gondoljak. Hogy lehet az, hogy Budapest legforgalmasabb pályaudvarának környezete ilyen? Hogy lehet, hogy 2014-ben ezt mindenki látja, de még sem tesz senki semmit? Hogy lehet az, hogy a rengeteg, vonattal érkező turistát, vidékről érkező utazót ez a közeg fogadja? Hogy lehet az, hogy 2014-ben a Baross tér, a főváros kapuja, egyben a város gettója, szégyenfoltja is, még a rengeteg fejlesztés, felújítás ellenére is? Miért kell félnünk, ha arra járunk?

Ezekre a kérdésekre nincs válasz. Vagy ha van is, mi azt nem tudhatjuk. De vajon meg tudjuk valaha? A történtekre visszagondolva ki merem jelenteni: Nem vagyok benne biztos!

 

Szólj hozzá