2014. nov 01.

Elmeél 34.

írta: Göbölyös N. László
Elmeél 34.

Amikor az elme elindul hazafelé, addig töpreng azon, hogy mi várja otthon, amíg elfelejti, hogy melyik kulcs nyitja háza ajtaját.

Az lenne az igazi módosult tudatállapot, ha a jelenlétemet bármikor utaztathatnám álom és valóság között és a határvonalon sem esnék pánikba.

Én vagyok az egyetlen, akinek joga van mérni belső csendem zajszintjét.

Lámpaizzók vagyunk, és annyi fényt kapunk vissza, amennyi visszaverődik ránk – mondta a Maharishi. De ha lámpaizzó-létünket egy tükörszobában éljük meg, akkor előbb-utóbb belevakulunk saját ragyogásunkba vagy mint A sanghaji asszony férfihőse, vaktában lövöldözhetünk megsokszorozódott énünkre.

Az ember a két lábon járó teljesség, a két lábon járó béke. Kár, hogy nem tud róla. És a világ mindent meg is tesz azért, hogy ne is tudjon.

Kontemplációs táborba koncentrálnám mindazokat, akik mindenáron helyettünk akarnak gondolkodni.

Voltunk egy tüntetésen, ahol valaki kihangosítva játszotta Bob Dylan The Times They-Are-A-Changinget. Ez 50 évvel korábban bejött. Akkor sem lehetett tudni, hogy merre lesz az a cséndzsing, de akkor legalább voltak pozitív alternatívák. Dylan után Jim szólalt meg és megtudhattuk tőle, hogy People Are Strange, when you’re a stranger. Hát éppen ez a baj, mi lesz, ha ezek a sztréndzsek kerülnek felülre?

 

Szólj hozzá